Hundertwasser arról, hogy mit jelentett neki a Hitler Jugend és a Dávid Csillag

Hundertwasser festményei és épülettervei “tárgyi bizonyítékokként” támasztják alá azt az életfilozófiát, világlátást, amit már nagyon fiatalon kialakított. Nem törekedett újabbnál újabb ötletekre: egész életében ugyanazt mondta és képviselte, az idő előrehaladtával csak finomította lételméletének alapelveit. Magyarországon kevesen ismerik HW életről, művészetről szóló írásait. A magyarul most először olvasható szövegben HW szokatlanul őszintén ír a háborús évekről, zsidó származásáról és festővé válásáról. 

--------------------

Egyéves voltam, amikor apám meghalt, valószínűleg vakbélgyulladás következtében. Csak fényképként él az emlékezetemben. Anyám ritkán mesélt, s ha mégis megtette, nem túl sok jót mondott róla. Valószínűleg mindenben erősebb volt nála, ezért minden az ő vállára nehezedett akkor is, amikor apám még életben volt. Apám a 20-as évek végén egyike volt a több százezer munkanélkülinek, anyám a Creditanstalt Bank alkalmazottjaként kereste meg azt a pénzt, amiből úgy-ahogy kijöttünk.

Először Bécs –Fünfhausban, a Johnstrasse önkormányzati lakásában laktunk, nem messze Schönbrunntól. A kastély császári pompáját és a kis lakást világok választották el egymástól. Szegénységben éltünk, és konyha helyett csak egy főzőfülkénk volt, ami anyámat szörnyen bosszantotta. Második lakásunk a Brunhildegasse közelében sem nyújtott sokkal több kényelmet.

Ki hitte volna, hogy ezek a szálláshelyek előkelőek voltak ahhoz képest, ami a rákövetkező években várt ránk. Miután 1938 Március 11-én hallottuk a rádióban Kurt Schischnigg szövetségi kancellár szavait – „Isten óvja Ausztriát” – anyám közölte velem, hogy nehéz idők elé nézünk. Hogy miért, azt majd később fogom megérteni, tette hozzá.  Anyám zsidó volt. Az otthonunkban húztuk meg magunkat, amíg Hitler csapatai bevonultak az országba. Mikor újra az utcára merészkedtünk, mi is kitűztük a horogkeresztet, mert azok, akik nem ezt tették, gyanússá váltak és kitették magukat a zaklatás veszélyének. Egyszerű, primitív védekezés volt ez: egy gombostű az ingen vagy a galléron elég volt ahhoz, hogy az embert békén hagyják. Egyikünk sem volt hős. Csak két lehetőség között választhattunk: dulakodás, monokli a szemre, vérző orr – vagy a megfordított horogkereszt. Mi az utóbbi mellett döntöttünk.

Ez persze semmit sem változtatott a tényen, hogy néhány hónappal később el kellett hagynunk az otthonunkat. Leopoldstadtot zsidó gettóvá nyilvánították és kiutaltak nekünk egy lakást. De csak néhány óráig lakhattunk benne. Mert miközben anyám a bútorok, az edények és a ruhák kipakolásával foglalatoskodott, egy antiszemita a bejárati ajtónkra felmázolta a ”Grünspan” szót. Herschel Grünspan, lengyel zsidó, akinek a szüleit deportálták a nácik, röviddel azelőtt merényletet követett el Párizsban, Ernst von Rath, német követségi tanácsos ellen, mire a nácik az ú.n. birodalmi kristályéjszaka progrommal álltak bosszút a zsidókon. Most „Grünspannak” neveztek minket.

Amikor a leopolstadti házmester azt követelte anyámtól, hogy távolítsa el a „Grünspan” – mázolmányt, a saját költségén, anyám annyira feldühödött, hogy úgy döntött: azonnal elhagyja a lakást. Én éppen akkor érkeztem haza egy rolleres kiruccanásomról és nagyon meglepődtem az előttünk álló újbóli költözés hírén. Ezúttal az Obere Donaustrassen álló lakásban kötöttünk ki, amiben a nagyanyám és Ida nénikém laktak. Az egész háborút a lakás egyik apró szobájában vészeltük át.

Félzsidó voltam és a Hitler-Jugend tagja. És ez egyáltalán nem volt olyan paradox, mint amilyennek ma hangzik. Szükséges volt a túléléshez. Amikor a zaklatások kezdtek elviselhetetlenné válni, 1942-ben hallottunk először a munkatáborokba történő deportálásokról. A zsidóknak kötelező volt Sarahnak és Izraelnek nevezniük magukat –  a rokonaimnak viszont az az ötlete támadt, hogy a család védelme érdekében csatlakozzam a HJ-hez, amit én meg is tettem. Valahányszor szükségesnek bizonyult, viseltem a horogkeresztet, egy karszalagot és a HJ sapkát.

Hajnali kettő körül gyakran jelentek meg egyenruhás SS katonák nálunk. Ráfeküdtek a csengőre, követelték, hogy minden zsidó hagyja el a lakást; egy óra múlva értünk jönnek. Valahányszor éjszaka megszólalt a csengő, villámgyorsan kitűztem a svasztikát, felvettem a karszalagot meg a sapkát és kinyitottam az ijesztő SS katonáknak az ajtót. Megmutattam nekik a dobozt, amiben apám hősi kitüntetéseit és nagybátyám Első Világháborúban szerzett Vaskeresztjét tartottuk. Meglepő módon ettől valahogy meghatódtak és egy ideig megint békén hagytak minket. Néhány hónappal később megismétlődött a procedúra: erőszakos csengetés, egyenruhás SS katonák, apa világháborús kitüntetései, a férfiak távozása. Ily módon sikerült egy évvel elhalasztanom nagyanyám és nagynéném deportálását.

Harmadik alkalommal nem SS katonák, hanem zsidó kollaboránsok érkeztek, akik a saját túlélésük reményében szállították el a többi zsidót. Ezúttal a nagyanyámat és a nagynénémet is elhurcolták. Mind a kettő koncentrációs táborban halt meg. Ugyanúgy, ahogy több, mint nyolcvan rokonom, nagybácsik, nagynénik unokahúgok, unokaöccsök, unokafivérek és unokanővérek – anyám egyszer listát készített róluk – ők mind a náci rezsim áldozataivá váltak. A nagynéném, Gisela, Berlinben és a lánya, anyám meg én maradtunk az egykor kiterjedt, népes család egyedüli túlélői. Túlélésünket annak a ténynek köszönhettük, hogy első körben csak a „teljes” zsidókat deportálták. Én védve voltam, mert félzsidó voltam és anyám, a „teljes” zsidó, védve volt, mert volt egy félzsidó gyereke. A félzsidó meg tudta védeni a teljes zsidót.

A helyzet perverziója csak később tudatosult bennem. Amíg anyám a Dávid – csillaggal vásárolni ment, én horogkereszttel bóklásztam a környéken. Amikor a normál állapot perverzióvá válik, a perverz lesz a normális. Ismertem zsidókat, akik azon a véleményem voltak, hogy Hitler nem fogja bántani őket, ha harcolnak érte, ha keményen dolgoznak neki. Sok „nem-ária” vélekedett így: ez a Hitler derék ember, csak azt akarja, hogy dolgozzunk neki. Emlékszem a szomszédunkban lakó Blau családra, az Obere Donaustraßen, akik ezt ismételgették: a Hitler nem akar nekünk semmi rosszat, csak azt akarja, hogy becsületesek és őszinték legyünk. Jó németeknek érezték magukat és képtelenek voltak megérteni, hogy valaki vallási, rasszista vagy egyéb okok miatt elutasítja őket. Olyan zsidó is akadt, aki egyetértett a náci jelszóval, miszerint a zsidók hibáztathatók mindenért. Még anyám is azt mondta, hogy a lengyel zsidók okolhatók az antiszemitizmus miatt.

Amikor a nagyanyámat és a nagynénémet elvitték, úgy gondoltuk, hogy ők is „csak” munkatáborba kerültek. Keringtek ugyan rémhírek, amik sokkal rosszabbat állítottak, de senki nem hitte el, hogy egy rezsim képes a saját országa lakosait meggyilkolni. Belekapaszkodtunk a reménybe, hogy a rémhírekből semmi nem igaz. Egészen a végéig nem hittünk a legrosszabban.

A HJ-nél nem tudták, hogy ez a rövidítés az én esetemben nem csak Hitler-Jugendet jelent, hanem azt is, hogy félzsidó. (Halb Jude). Ennél a szervezetnél ez, csodával határos módon, soha nem derült ki, ebben apám ária neve, a Stowasser természetesen sokat segített. MI, a HJ tagjai, rendszeresen találkoztunk, Hitler-dalokat énekeltünk, masíroztunk a Práterben, sőt, egyszer katonai támadást is szimuláltak nekünk. Amikor a háború utolsó napjaiban fegyvernemet kellett választanunk, én a rádiózás mellett döntöttem, mert az tűnt a legkevésbé veszélyesnek. Miután letettem a rádiós vizsgát, csengettek az ajtónknál és néhány Hitlerjugend-es társam azt akarta, hogy kövessem őket a háborúba. Időközben az oroszok már elérték Burgenland határát. Egy őrületrohamnak engedelmeskedve, amiről később kiderült, hogy bölcs tett volt, elmagyaráztam a társaimnak, hogy nem tarthatok velük, mert félzsidó vagyok. A HJ társak sokkolt állapotban távoztak, anélkül, hogy a háborús zűrzavarban jelenteni tudták volna az esetet. „Beismerő vallomásom”, hogy félzsidó vagyok, megmentette az életemet. Amikor már Bécsben is lövöldöztek, végignéztem, ahogy a házunk ajtaja előtt egy csapat velem egyidős HJ –s társam, 15, 16 éves fiúk, vállukon páncélvetővel elmasíroznak a Szent István katedrális irányába. Egyikük sem tért vissza élve.

Első iskolám 1935-ben a röviddel azelőtt megalapított, liberális oktatási módszereiről híres Montessori iskola volt. Minden gyerek azt csinálhatta, amit akart, én azonnal festeni kezdtem, ezért a bizonyítványomba bekerült, hogy „kivételes szín-és formaérzékkel” rendelkezem. Ezzel szemben egy év eltelte után sem tudtam hármat a hárommal összeadni. Ez és a tény, hogy a Montessori iskola túl sokba került, arra ösztökélte anyámat, hogy egy állami népiskolába küldjön. A reáliskolát, ahova ezután jártam, öt év után „rasszista okok miatt” el kellett hagynom, így beiratkoztam egy kereskedelmi iskolába. Az érettségit a háború után, utólag szereztem meg.

Még a Schuschnigg korszakban anyám, „a biztonság kedvéért”, megkereszteltetett. A 15. kerület egyik katolikus templomában láttam azt a Madonna képet, ami felébresztette bennem a vágyat, hogy én is festő legyek. A döntésemre azok a színes virágok is nagy hatással voltak, amiket a Wienerwaldban szedtem, hogy később egy könyv lapjai közé préselhessem őket. Sokat beszélgettünk arról, hogyan lehetne megakadályozni a színek kifakulását. Ekkor azt mondtam magamnak: ha préselés helyett megfested őket, a színek változatlanok maradnak. Egy másik impulzust a bélyeggyűjteményemtől kaptam. Szerettem volna, ha egy napon én is képessé válok arra, hogy ilyen szép, kicsi képeket fessek. 1943-ban az első rajzaimat már tudatosan készítettem.

Gyakran órákon át ácsorogtam egy képkereteket áruló bolt kirakata előtt, a Wallensteinstraßen és lelkesen bámultam a kirakott akvarelleket. Minden folt, minden vonal lenyűgözött. Ezek a képek természetesen átlagos, rendes, derék, a kornak megfelelő alkotások voltak. Első akvarelljeimet én is ebben, a Hitler-képeslapokra emlékeztető stílusban festettem meg és mindig nagyon boldog voltam, ha valami azonosíthatót és felismerhetőt sikerült rajzolnom. Virágok, tájak, házak és csendéletek voltak a kedvenc motívumaim.

Egy kis bőröndben, amit mindenhová magammal cipeltem, óvatosan összetekert akvarell lapult, hogy ha a helyzet úgy hozná, bizonyítani tudjam: festő vagyok.

A Duna-csatornát is többször megfestettem, sőt rendszeresen át is úsztam, főként azért, hogy magamnak bizonyítsak. Úszó túráim egyike, röviddel a háború befejezése után, valószínűleg egy apró, elfertőződött bőrsérülés miatt, paratífuszos megbetegedéshez vezetett. Nemsokára annyira legyengültem, hogy lépni sem tudtam. Még ma is előttem van, ahogy deszkára fektetve két férfi cipel Bécs szétbombázott utcáin, az Irgalmas Testvérek Prater Strassen álló kórháza felé. 48 kilósan úgy néztem ki mint azok, akik Auschwitzből tértek haza és közel éreztem magamhoz a halált. Túléltem a háborút – és most, amikor mindennek vége, meg kell halnom, gondoltam. De legyőztem a betegséget. Alig erősödtem meg egy kicsit, folytattam a festést. Lefestettem a betegszobámban álló vázát, az asztalon a teáskannát és az ablakon át elém táruló látványt. Elkészítettem anyám portréját is, aki naponta meglátogatott.

Egy évvel később, mivel egész Bécs éhezett, a Schwanenstadt közelében fekvő Wulfingba küldtek, termény betakarításra. Kaptam ételt és keményen dolgoztam. Úgy éreztem magam, mint a Paradicsomban és életemben először, a mezőkön éltem meg tudatosan a természet színeit. Itt ért meg bennem az elhatározás, hogy realisztikus, kordivatnak hódoló művész helyett inkább szabadúszó festő leszek. Csak sokkal később ismertem meg a moderneket – Picassot, Kleet, Schielet, Klimtet. Aki a náci korszakban nőtt fel, az akkoriban a létezésükről sem tudott.

1949-től kezdve szünet nélkül úton voltam. Valami egyre hajtott, Toszkánába, Párizsba. Autóstoppal utaztam. Egyik ilyen utamon, 1953-ban, egy orosz férfi vett fel a szolgálati kocsijába és megpróbált KGB ügynöknek beszervezni. 150 Schillinget adott és megkért, hogy szerezzek neki térképeket Bécsről és Párizsról. Azt válaszoltam neki, hogy a „Freytag und Berndt”-nél, a Kohlmarkton, bárki könnyen hozzájuthat ezekhez a térképekhez. A kéréssel nyilvánvalóan csak ellenőrizni akarta, mennyire vagyok sérült, alkalmas vagyok-e a kémkedésre. Alkalmatlannak bizonyultam. De a 150 Schillinget, amit adott, megtartottam.

Mint a maguk idején a nácik, most hetente egyszer az oroszok feküdtek rá a csengőnkre, hajnali kettő, három körül. Szegény anyámnak megint le kellett győznie a szörnyű rettegést. Én csak 1955-ben merészkedtem ismét haza, miután aláírták az Államszerződést és az oroszok elhagyták Bécset.

Kétségtelen, hogy az az út, amit művészként választottam, szorosan összefügg a helyzettel, amiben felnőttem. Fiatalon – apátlanként és félzsidóként – kétszeresen is kívülálló voltam és ennek természetesen az volt a következménye, hogy sokat töprengtem, gondolkodtam.  Magányos farkassá váltam, a magam útját jártam és küzdöttem bizonyos ügyekért, amiket fontosnak tartottam. Gyerekkoromban nem volt alkalmam rá, hogy egyetlen egy csoporthoz tartozónak érezhessem magam – így maradtam magányos harcos.

Anyám 1972-ben halt meg. Néhány sikeremet még megérhette, még megnézhette a „Hundertwasser Regentag” című filmet is, amit Peter Schamoni forgatott rólam. Nagyon büszke volt rám. Mint bármelyik átlagos mozinéző, ő is beállt az Uránia előtt kígyózó sorba, hogy jegyet vehessen – ezt rendkívül meghatónak találtam.

Az én generációm fiatal korában nem tapasztalhatott meg mást, csak a háborút, mi nem ismertük a békét. A napi rémület magától értetődőnek tűnt, a hétköznapok számunkra nem is telhettek volna másként, ilyen volt, ez volt az élet. Teljesen normálisnak tűnt, hogy naponta meghal valaki. 10-14 éves koromig a háborús történések olyan egyértelműek voltak számomra, mint egy mai fiatalnak az autó és a villamos.

Ma már mindenki tudja, hogy Hitler egy tébolyodott ördög volt, de nem hiszem, hogy akkoriban képes lettem volna megkülönböztetni a helyest a helytelentől, az igazságost az igazságtalantól. Rendkívülinek tartottam ugyan a háborút, de nem helytelennek. Sok kortársam manapság olyan dolgokat állít a háborús élményeiről, amik nem lehetnek igazak. Aki akkor 10, 12 éves volt és azt állítja, hogy felismerte Hitler és rezsimjének az embertelenségét, az hazudik.

Nekem, ahogy a többi kis srácnak is, imponált a német Wehrmacht. Érdeklődve figyeltem a határok alakulását, amiket színes gombostűkkel jelöltem ki, mindkét irányban – először az előrevonulás, később a visszavonulás útjait. Mindaz, ami akkor történt, egy kamasz fiú számára nagy kalandnak, rabló-pandúr játéknak tűnt.

A lelkem mélyén viszont éreztem, hogy egyszer majd más idők jönnek. Mert amikor az egyik barátom ( Leopoldnak hívták és a házunkban lakott, az Oberen Donaustrassen) egyszer azt állította, hogy az egyes ember csak játéklabda a hatalmasok kezében, ellentmondtam neki.

Be fogom bizonyítani neked, mondtam, hogy az ember egyedül is képes hatékony csatasort alkotni.

A magam 13 évével, sziklaszilárdan meg voltam győződve arról, hogy egy napon tevőlegesen is változtathatok, megmozgathatok valamit.”

(fordította: Kobrás Balázs)

In.: Hundertwasser, Schöne Wege, Gedanken über Kunst und Leben, Schriften 1943-1999, Langen Müller Verlag, 2004

2015 augusztusában, amikor az első menekülthullám megérkezik, elmesélem a Mester utcai török büfésnek, aki olyan baklavát árul, hogy annak képtelenség ellenállni, ezért a törzsvendége lettem, hogy a gyerekemmel együtt hamarosan végleg elhagyom az országot, mert nem bírok már egyetlen bevételből albérletet fizetni. Lakni, vagy enni, ez itt a kérdés, a kettő együtt nekem már nem megy és amióta  Magyarországon végérvényesen kialakult Európa egyik legkíméletlenebb, legalattomosabb osztálytársadalma, a státuszom : "egyedülálló anyuka" (nyálas, orrhangon ejtendő) tabu és ebből az édeskés moslékból elegem van, de tényleg.

- GDP-növelő gazdasági faktorként már úgysem igazán számítok, magyarázom Juszufnak, de hátha ott, ahol még van szociális háló, még nekem is lehet néhány jó dobásom, nem biztos, de hátha? Szóval hamarosan indulok - mondom a srácnak -  nem tudja, mi ez a menekülthullám? Neki, mint, muzulmánnak, mi a véleménye erről a cirkuszról, mi lesz itt?

A török srácnak fogalma sincs, mi lesz itt, ők sem értik ezt a dolgot, mondja, és ő is megy, a német rokonaihoz, mert nem jut itt ötről a hatra sehogy. 

2015 augusztusában a számba tömök két baklavát és elindulok, még egyszer, utoljára, elbúcsúzni kedvenc helyszíneimtől. Végig akarok rollerezni a Szent István  körúton és egy füst alatt megnézem magamnak azokat a menekülteket is, ennyi muzulmánt egy rakáson úgysem láttam eddig még soha.  

- Szerinted kinyírnak, ha a közelükbe megyek? -  kérdezem Juszufot. Elneveti magát:

- Miért, én kinyírtalak? Én is muzulmán vagyok. Ha nem adsz rá okot, miért nyírnának ki? De legyél azért óvatos. 

   A Mester utcában, az OTP közelében, veszek Erzsébet mámitól, a kis vigyori, kopaszodó, öreg cigányasszonytól  egy csokor kaprot. Ennél többel most nem tudom támogatni Erzsébet mámit, akinek alig van nyugdíja, a segélye sem túl sok, így hát, mit van, mit tenni, hajnalonként kioson a Nagybanira és beszerzi  az áruját. Összelopkodja, na. Erzsébet mámi  orrgazda, a jég hátán is megél, vagy mint a verebek az utcán. Ismerem a Nagybanit, mint a tenyeremet, tudom én, hogy mennek ott a dolgok, de nem kell nekem mindig mindenről tudni, nem igaz? Örülök, ha elkapom az utcán, néha egész jó áruja van, bagóért, néha szó szerint bagóval fizetek, cigizgetünk, kávézgatunk.  Erzsébet mámi a közeli pincelakásban egyedül neveli a három kisunokáját, őket még nem láttam, szégyellnek kiülni a nagyanyjuk mellé, vagy csak nincs bennük kurázsi? Az anyjuk, Erzsébet mámi lánya, eltűnt, valahol Bécsben strichel, mert prostituált. Erzsébet máminak vittem egyszer színes ceruzát, füzetet is, mert azt mondta, hogy az egyik lányunokája szépen rajzol, és tényleg, az ajándék ceruzákkal nekem is rajzolt egy lovat, külön lapra meg  Mikulást, "A ló a Mikulás bácsi táltos paripája", ezt üzente nekem a kislány, és én a meghatódottságtól, ha jól emlékszem, heves alkudozás után Erzsébet mámi összes szezonáruját, zöldséget is, gyümölcsöt is megvettem és otthon lefagyasztottam, ettük a szottyadt gyümölcsöt egy hétig.

     Egyik kezemben a rolleremmel, másik kezemben a kaporral felszállok a villamosra és elzötyögök a Nyugati térhez. Onnan akarok tovább suhanni a Margit - szigetre, de előbb el kell búcsúznom a pályaudvartól,  egyrészt mert sok emlék köt hozzá, szeretem, másrészt mert ott tekinthetők meg a migránsok, a sok muzulmán egy rakáson, ez most egy történelmi pillanat, az ilyet nem szabad kihagyni. 

   Kánikula és hisztérikus hangulat fogad, amikor leszállok a villamosról. A megállóban, egymástól szabályos távolságra, karjukat mellükön összefonva kigyúrt, kopasz pasik feszítenek, olyanok, mint a kopasz nyakú szárnyasok, égő kerubok. A kukák körül néhány ápolatlan hajléktalan szidja a lépcsőkön rezzenéstelen arccal ácsingózó muzulmánokat, mindegyik, mint figyelő vadállat, oly nyugodt.  "Ezek a mocskok, ezek fognak kitúrni minket az országból, kiáltoznak a hajléktalanok -  ezek fogják elenni előlünk a kolbászt, de mi keresztények vagyunk, és nem hagyjuk, nem hagyjuk!"

   Bent, a pályaudvar épületében, mélyen letüdőzöm a rozsdás vassínek keserédes illatát. A  csoportokban álldogáló, vagy a padokon ülő muzulmánok látványát nem találom túl érdekesnek. Egy csadoros asszonyon és ötéves forma kislányán akad meg a szemem: az asszony riadt, tanácstalan, a kislány kekszet rágcsál, magyar háztartási kekszet. Néhány lépésre tőlük leszerelt, magyar  zsoldos katona hangoskodik, a köréje gyűlteknek meséli, hogy  „ezek a mocsok muzulmánok a szeme láttára ölték meg a székely haverját, Kabulban!”Hangja elnyújtott sakálüvöltés. Félbe szakítom.

-  Miért kellett egyáltalán zsoldossá válnod? 

- Miért is, miért is, hogy hogy miért?! A jó fizetésért, a pénzért, azért! Hogy  legyen miből fizetni a rohadt lakáshitelt! -  üvölti -  Két kisfiam van!

És emiatt már rögtön be kell állni zsoldosnak és embert kell ölni, gondolom, de nyikkanni sem merek, mert félek, hogy Hős Izomagyú a végén még engem is kabulinak néz és egyetlen ökölcsapással leterít.

A pályaudvar épülete előtt a M. A. humanitárius szervezet ifjú munkatársai osztják fél literes flakonokban az ásványvizet. Én is  odaállok a kempingasztalukhoz, megszomjaztam, nem tudom eldönteni, hogy  a baklava kéri a vizet, vagy az árnyékban is 40 fok? A M. A. ifjú munkatársai felháborodottan tiltakoznak:

- Ez a víz a menekülteké, hogy tetszik ezt képzelni?!

Dühösen méregetik a bécsi barátnőmtől kapott, matyó virágos nyakláncomat, összesúgnak, náciznak, fasisztáznak a láttán, teszem magam, hogy nem hallom: hogy tetszik ezt képzelni?! A  nagy melegben cserbenhagy a képzelőerőm, nemhogy beszélni, már képzelődni,  köpni sincs kedvem, csak nyelem a szájpadlásomra ragadt, szivacsos állagú nyálam és elgurulok, mint a gyógyszerük.

"Veszek én majd magamnak vizet!", dohogok magamban és az aluljáróba vezető lépcsőn lefelé menet a rolleremmel véletlenül lesodrom egy fejkendős, falusi nénike papírtábláját, amin az áll, hogy kevés a nyugdíja, rezsire gyűjt, szánják meg a jóemberek néhány forinttal. Rákvörös a feje a melegtől, papír zsebkendővel törölgeti a keszkenője alól homlokára csorgó verítéket, az alamizsnagyűjtő műanyag tányérjában néhány fémpénz árválkodik. Dobok bele valamit én is és a kezébe nyomom a kaprot, amit még mindig a kezemben szorongatok, ráizzadt a tenyerem. Véreres szemmel hálálkodik.

- Maga nem szomjas? – szakítom félbe.

- Hogy az ördögbe ne lennék szomjas?! A gutaütés kerülget,  de elfelejtettem hozni magammal és nincs nálam elég pénz, nem tudok vizet venni.

- Miért nem kért azoktól a fiataloktól, ott fent?

- Kértem, de nem adnak ám, csak az izéknek, azoknak a menekülteknek. -  mondja minden fanyalgás nélkül, száraz, tényközlő hangon, mintha egy üres dobozból beszélne.

Megpördülök a sarkam körül, megemelem a rollerem, újra felcaplatok a lépcsőn és kihúzok a M. A. tábori asztalkája mellett feltornyozott rekeszekből egy flakon ásványvizet.

- Annak a rezsire kolduló, nyugdíjas néninek viszem – magyarázom szabadkozva, de határozottan. Ingerült hangzavar támad, érzem, ahogy az én agyvizem is kezd felforrni, de elejét veszem a vitának:

- Ugye egy humanitárius szervezet nem attól lesz híres, hogy kettős mércével méri a vizet:  idegeneknek ad, a saját, rászoruló honfitársait meg hagyja pípot kapni?!

               Azon a napon séta közben kicsit más szemmel nézem a világot, figyelmesebben, szigorúbban és egyszer csak belém sajdul, hogy amit látok, ez a rengeteg koldus a körúton, egy abnormálisan vezetett abnormálissá tett társadalom szegénységi bizonyítéka és hogy akár szomorú, akár nem, aki lecsúszott, vagy kiöregedett, aki már lent van, az innentől kezdve lent is marad és mindez a szemünk előtt zajlik. A  Jászai Mari térig több, mint tíz koldust számolok meg. Látom, befogadom  a koldusok látványát a szememmel, de amit látok, azt sem az eszemmel, sem a szívemmel elfogadni nem tudom, nem is akarom, mert 30 évvel ezelőtt, amikor még lelkesen hittünk a demokráciában és az összmagyarság még nem volt xenofób, egymással acsarkodó, fejetlen bandákra szétesett, lebutított csürhe, és mint a tavasszal megelevenedő faágakban, úgy pezsgett mindenkiben a tenni akarás, akkor nem erről volt szó!  Nem erről a szépre kozmetikázott, csillogó, nyálkás pókhálókkal bekerített máról, ami embertelen,  szívtelen, szürke, én ezt nem tudom elfogadni, én nem ebben nőttem fel!  Én vagyok, döbbenek rá, annak a kifutó modellekből álló, szétnyílt ollóra emlékeztető X generációnak egyik utolsó mohikánja, élő emlékezete, akinek még lehetett, még van összehasonlítási alapja, akinek még sikerült a végtelenbe futó, virtuális, galaktikus, rózsaszínködös, bosszúért, vagy igazságszolgáltatásért lihegő téboly előtt valami olyasmit megélnie, ami emberközeli volt, ami barakk ide, vagy oda, de vidám volt, kultúra volt, ami józan és élhető és megismerhető, emberléptékű és szerethető volt! A szemem előtt zajlott le ez az erőltetett, körzőkkel, vonalzókkal megtervezett, derékszögekbe tördelt életekre felhúzott rendszerépítés, és amíg mi libasorban, egyenként menetelünk ki a kortársi képből, a rendszer centiről, centire halad előre, csárdáslépésben, csárdás pofonokkal: kettőt balra, kettőt jobbra. A szemünk előtt nőttek ki a földből a haszon meg a tőke munkatáborainak csúcstechnológiás, óriásira puffasztott őrbódéi, ezek a városképbe ellentmondást nem tűrően belerondító, fröccsöntött Bábel-tornyok, kocka és téglalap alakú monstrumok. Rátarti, jéghideg fénnyel lobogó, sötét fároszok a Duna- parton, messzire hirdetik a messziről jött idegeneknek, hogy minden rendben, haladunk, nálunk is nőtt a GDP! (vastaps) 

 Itt zajlott minden a szemem előtt, gondolom, miért, hogy csak most ocsúdok? Bocsánat, mentegetem magam saját, számon kérő önmagam előtt, én jelesre vizsgáztam Bibóból, a magyar demokrácia atyjából, bocsánat, hogy fiatal voltam és vakon bíztam a nagyokban, a szakértőkben, az okosakban, a híresekben, a gazdagokban és a szépekben, éltem a csikóéveimet és gyanútlanul bámészkodtam az „itt a piros, hol a piros, itt a jövőd, hol a jövőd, itt az ígéret, ott a Semmi” játszmákat játszó szélhámosok pódiuma előtt, olyan jó játéknak, izgalmas kalandnak tűnt akkor az élet és mindaz, ami észrevétlenül, mint a tüdőnket belepő, tikkasztó por, titokban, titkosítva, íme ránk telepedett. 

Az utolsó koldust úgy hívják, mint engem:

-  Kinga -  mutatkozik be és én majd hanyatt esem a megdöbbenéstől, amikor az elnyűtt, de tiszta ruhákban kolduló, fiatal nő szájából bemutatkozásképpen a Jászai Mari tér közelében, a Magyar Nemzeti Táncegyüttest reklámozó hirdetőoszlop alól elhangzik a nevem. Jobban szemügyre veszem a druszám, azon kívül, hogy az arccsontja ugyanolyan széles, mint az enyém, legalább 10 évvel fiatalabb lehet nálam, bár a hajléktalanok korát nehéz megállapítani, lehet 20 évvel fiatalabb és semmiben sem hasonlít rám. Hátát az oszlopnak vetve ül, gyanakodva méreget, előtte, a járdán, üres, Burger King logóval díszített papírpohár. Gömbölyű, kemény, focilabdára emlékeztető pocakjában egy új, máris kárhozatra ítélt élet mocorog, hajléktalan druszám éppen "áldott" állapotban van.

Széttárom a karom a fiatal nő előtt:

- Sajnálom, nincs nálam több pénz, de mi lenne, ha segítenék koldulni, megengeded?

A fiatal nő elneveti magát, elölről hiányzik néhány foga.

"A fogatlanság a szegénység első, sokat ígérő velejárója", magyarázta örök optimista költő haverom, akinek a pályája a rendszerváltás idején szépen indult ugyan, de mert később, félig zsidóként, félig magyarként, ténykedése egyik irodalmi tábornak sem volt ínyére (az egyik érdekközösségnek nem volt elég kiválasztott, a másiknak nem volt elég árja?),  szegény költő haverom két szék között a földre került és lepusztult. Ezért lettünk haverok. " Jeruzsálem, te bűnös város! / Itt állok céda kapuid előtt / szamárháton fülsiketítő hozsannák/ nyivákoló dob pergésében. / Kufárok farizeusok és ti mind / akik ácsoljátok keserű keresztem/ Ma virágeső hull holnap véremet/ ugyanolyan örömmel isszátok!/ Jeruzsálem Jeruzsálem / inkább elszöknék / testvérem Júdás gyere hát ide! / Hadd sírjam ki magam széles válladon" (Juhász László: Shalom Jersalaim) Hatvan  évesen metszőfogak helyett már az ő szájában is csak fogíny villant, ha nevetett, "nem baj, ha már nem jut  pénz fogorvosra",  vigasztalt  a rágófogam elvesztése miatt, "a magyar népmesék táltos paripája is girhes és fogatlan, mielőtt a szárnyai kinőnek, a hiányzó rágófogak, nos, azok a  biztató jelek", magyarázta nevetve, röviddel azelőtt, hogy egykori pályatársaitól, tanítványaitól, minden "nagytól" megvetve és elfeledve, mint egy árokszélre dobott, korcs, beteg eb, meghalt. 

A Magyar Nemzeti Táncegyüttes plakátja alatt üldögélő terhes hajléktalan nő vállát vonogatva bámul,  kíváncsian mustrálgatja a rollerem.

- Ne hülyéskedj már, hogy jönne az ki, ha te is velem koldulnál?!

- Úgy jönne ki, ahogy, kijönne, na csinálj csak egy kis helyet! - mondom és fejemmel a rolleremre bökök: -Ha ki akarod próbálni, nyugodtan tehetsz vele néhány kört. Nem repül, de suhan.

Megrázza a fejét, nem akarja. Arrébb tolja a hátizsákját, sovány, csontos arcára kiül, hogy mit gondolhat rólam. "Láttam én már bolondokat, ha ez neki jó, elfér itt mellettem", ilyenek járhatnak a fejében. Ahogy múlnak a percek, lassan, de biztosan, ahogy a németek mondják, lassan, de biztosan, hozzászokunk az új helyzethez. Nekem is idő kell ahhoz, hogy tudatosítsam: lentről nézve mások, megváltoznak a perspektívák: az emberi alakok megnyúlnak,  mint El Greco, vagy Modigliani festményein. Nem tudsz a szemébe nézni, túl magasra kerül a feje annak, aki elhalad melletted és semmibe vesz és átnéz rajtad és  agyonhallgat és ezzel megöl. 

- Lehet tudni, hogy mi lesz? Fiú? Lány? –mutatok a druszám hasára és a kérdéstől a kettőnk közé ereszkedett, kínos csönd szégyenlősen megrebben.

- Kisfiú.

- És mi lesz a neve?

Megered a druszám nyelve, megáradt patakként, lelkesen árad belőle a szó:

- Csabikának fogják hívni, mint a székely királyfit, azt, amelyik álmában is a csillagok ösvényén sétál! A Tejút közepéről érkezik ez a kicsi fiú!

Kinga arcán szétárad az a csak  várandós nőkre jellemző, fénylő  mosoly, ami a szemükből, a nappal is táguló pupillákból, vagy a szivárványhártya rostjai közül árad a sötét világba és olyankor gyúl ki, ha a testükben formálódó életről beszélnek. Szeretettel simogatja a pocakját, mutatja, hogy a tenyere alatt milyen nagyokat rúg a királyfi, aki mintha máris sejtené, hogy nem lesz könnyű megvetnie a lábát ebben a pokollá átszabott földi Paradicsomban, mert ha az anyja nem tud neki állandó lakcímet szerezni, nyálkás polipkarjaival kinyúl érte, lecsap rá a Hivatal, ezt már tapasztalatból tudom én is.

-  Magyarországon nincs állandó lakcímmel nem rendelkező kiskorú! - harsogja majd a Gyámügy cserepes szája és ha nem figyelünk, hóna alá kapja az újszülött királyfikat és királylányokat, viszi őket messzire, meddő, tehetős nőkhöz, vagy külföldre, vagy ami még rosszabb, a pedofíliával meggyanúsított magyar gyermekotthonokba, viszi, viszi messzire,  egyenest a kerek erdők, labirintusok, lélekvesztők mélyére.   

A Magyar Nemzeti Táncegyüttes plakátja alatt ücsörgő drusza bizakodva tekint a jövő darálógépei elé: Lesz nekik helyük, mert a párja, aki alkoholista, szkizofrén apja elől szökött a fővárosba, Borsodból, ismer egy jóembert vidéken, az ő üresen álló, düledező vályogházában meghúzhatják majd magukat. Kitatarozzák, szereznek bele kályhát meg fát, télire, majd lesz valahogy, majd kialakul.

Amíg koldulunk, azt is megtudom, hogy a drusza a bátyja miatt került az utcára, jelzáloghitelt vett fel az a gonosz a kiskunhalasi kis házra, amiben a drusza az anyjával kettesben lakott, és mi lett a gonosz ügylet vége? Árverezés, meg az anyja szívinfarktusa, halál lett a vége, Kinga a temetés költségeit is alig bírta összekaparni.     

Amíg tereferélünk, elhalad előttünk egy javarészt fiatalokból álló, angolul és németül csivitelő turistacsoport. Először németül, utána angolul szólok rájuk, hogy ugyan adjanak már ennek a várandós asszonynak egy kis pénzt, kell neki kajára, kell a babának!  Hárító mozdulatokkal, elszántan rázzák a fejüket, mintha legalábbis ügynök lennék, aki devizahitelt, vagy valamilyen haszontalan terméket akarna a nyakukba sózni, de én makacs vagyok és hajthatatlan: - Nem igaz, hogy nincs egyetlen centjük sem, nem igaz, hogy ennyire szívtelenek és fösvények! kiáltok utánuk németül. Egy idősebb nő lemarad, a táskájába nyúl és anélkül, hogy a szemünkbe nézne, beletesz Kinga Burger Kinges papírpoharába két eurót és néhány forintot: Bitte! - mondja halkan.  

A drusza örül, lesz miből kimennie Vecsésre, savanyú káposztalevet akar venni, egy egész hordóval,  savanyúságban a vecsési svábok verhetetlenek, "kell a káposztalé  Csabikának, szünet nélkül azt kívánja a lelkem, ki látott még ilyet?! Meg a levest is, a meleg, főtt ételt is kívánja -  meséli Kinga, mert az a sok maradék pizza, amit az olasz éttermes ad neki a nap végén, az már olyan száraz, annyira unja, hogy alig bírja lenyelni."

 Fél óra alatt ketten majdnem 120 forintot és két eurót koldulunk össze. Lefelé hajlik a Nap, nincs már kedvem kisuhanni a Margit-szigetre, várnak otthon a tennivalók. Felállok, ropogtatom a derekam.

- Holnap visszajövök -  ígérem a druszának búcsúzásképpen -  Neked adom a bográcsomat, amit még Erdélyből hoztam magammal. 30 évvel ezelőtt vettem, Székelyföldön. Kicsit kopott, de még használható. Raktok egy tüzet ott, ahol senki nem látja, tanácsolom, mondjuk a híd alatt, a híd alatt, a Margit híd alatt, lálá,  összedobsz magatoknak egy kis lecsót, vagy krumplilevest, nem olyan nagy vásziszdász az, meglátod, a szabad ég alatt főzött ételnek van a legjobb íze!  

Átölel, meglapogatja a vállam.

- Áldjon meg a Jóisten! 

- Áld az, áld, miattam ne aggódj, te csak vigyázz magadra és Csaba királyfira! - mondom és ráállok a rollerre.- Akármi van, akármi lesz, nem veszítjük el az önbecsülésünket, ez a lényeg! 

 A villamoson ülve azon kapom magam, hogy lesunyt fejjel, lopva és szégyenkezve mustrálom a hirtelen szemmagasságba kerülő utasok arcát. Szerencsére senki nem viszonozza a tekintetemet, éppen a digitális állóképekre merevített, telefonokba zárt "mában" élnek. Bevillan, hogy az előbb, amikor a druszám  koldustársa voltam a  Magyar Nemzeti Táncegyüttest reklámozó óriásplakát alatt,  a rendszer haszonélvezői, az adakozók is úgy tettek, ahogy a korízlés megköveteli: egyik sem nézett a szemünkbe. Hiába, na. Tudni kell viselkedni. Tudni kell idejében elhatárolódni. Elvégre a tervező nagyágyúk sem szemlélik túl sokáig a földbe karmolt óriásgödröket, amelyekbe a Lego kockáikat beledobálják: így marad könnyű az álmuk. 

(A szöveg részt vesz a "HarmoNet írók a nőkért - 2019" pályázatán, l.  a www.harmonet.hu/irokanokert oldalt.)  

"Porral oltja az erdőtüzet", adományokat gyűjt, szétoszt, szervez: a túlterhelt, vagy csak a többnyire kirakatban létező magyar szociális háló egyik láncszemét építgeti, többedmagával, alulról:  végzi azt, amit az állami apparátusnak kellene. Nemrég az „Érd most”-ban is olvashattunk róla, egy gyerekeknek kiírt  rajzpályázatuk ürügyén az Érd FM 101.3 mikrofonja előtt is beszélt magáról, admintársairól és  az „Érd és környéke, rászorulók megsegítése” Facebook csoportról. 

Vizvári Jutkával személyesen akkor találkoztam, amikor egyik albérletben élő barátnőm nőrokona szülés után a halálgyárként elhíresült Szent Imre kórházban meghalt (elvérzett) és a szintén albérletben élő apa egyedül maradt egy hároméves kislánnyal meg az újszülöttel. Megírtam az esetet Vizvári Jutkának, akit a közösségi oldalakon ismertem meg, 2015-ben: tetszettek határozott hozzászólásai, lendülete, tenni akarása. Már másnap felült a távolsági buszra, meglátogatta a tragédiától sújtott családot, majd alig egy héttel később átadta azt a rengeteg holmit, amit az "Érd és környéke, rászorulók megsegítése"  Facebook csoport megrendült tagjai az özvegyen maradt apának és a kicsiknek összegyűjtöttek. 

A csoportról, tapasztalatairól, a szegénységről alkotott véleményéről faggatom.

M.K. -  Miért csinálod? Nem túl megterhelő ez számodra? 

Vizvári Jutka: - Lelkileg sokszor megvisel, de bírnom kell, mert sok a tennivaló. Nyugdíjas vagyok, szerencsére elég jó  körülmények között élek és kiegyensúlyozott család vesz körül. Szeretem hasznosan eltölteni a szabadidőmet, van értelme annak, amit csinálunk. Engem a szüleim arra tanítottak, hogy ha eszem, úgy egyek, hogy jusson másnak is: egyszerűen belém nevelték az ú.n. „szociális érzékenységet”.  Én nem bírom ölbe tett kézzel nézni ezt a rengeteg nélkülöző, elszegényedett embert. A segítség sokszor csak akarat, szervezés és odafigyelés kérdése, ez a legkevesebb, amit mi, civilek megtehetünk. Használtam, de nem szeretem a civil szót, a háborúra emlékeztet és az egyre személytelenebbé váló hivatalnokokra, végrehajtókra, akik "csak parancsra teszik”, „csak érdekből teszik", "csak a munkájukat végzik”, ha üres frázisokkal traktálják, vagy szó szerint utcára dobják az „ügyfeleiket”.  

M.K.: - Sokak szerint már az is nagy segítség, ha a rászorulók néhány jó szót kapnak.

Vizvári Jutka: - Az agyonhallgatás a pszichológiai hadviselés leghatékonyabb fegyvere, ezt ma már mindannyian tudjuk. Önértékelési zavarokhoz, depresszióhoz, a teljes reménytelenség állapotához, talán még öngyilkossághoz is vezethet, ha  tartósan levegőnek nézik, vagy megvetik az embert, úgyhogy aláírom, igen, nagyon fontos lenne, ha újra oda tudnánk figyelni egymásra, ha felszínes fecserészések helyett valós problémákról tudnánk beszélgetni, nemcsak a monitorok mögül, hanem a való világban is. Az a tapasztalatom, hogy sokan eltitkolják, leplezik, ha bajba kerülnek, mert a szegénységről és egyáltalán,  a gondjainkról nem illik beszélni. Ez olyan "negatív" lett. De hát emberek vagyunk! Az is borzasztó, hogy tabuként kezeljük a szegénységet és ami még tesz rá egy lapáttal, vannak, akik politikai vonalon akarnak jó pontokat gyűjteni és a regisztrált rászorulókat karrierteremtő lehetőségként, ürügyként használják. Embertelen, kétszínű, lelketlen időket élünk, ezért a legtöbb nélkülöző a hallgatással előzi meg a várható megalázásokat, támadásokat. Sokan szégyellik, ha nehéz anyagi helyzetbe kerültek.  Pedig ma már nem minden esetben igaz a mondás, hogy "aki nem dolgozik, ne is egyék és megérdemli a sorsát!" Mert ma sokan hiába dolgoznak, sokszor még ennivalóra sem marad nekik: elviszi a fizetésüket valamilyen hitel, vagy a többnyire feketén bérelt lakás, vagy a gyógyszerek. A látható szegénység mellett van egy láthatatlan, de létező nélkülöző réteg is, melynek néma tagjairól alig tudunk valamit, mert szinte sehol nincsenek regisztrálva.

Az "Érd és környéke, rászorulók megsegítése" csoport elsősorban nem lelki segélyszolgálat, mi már egyfajta lélegeztető gépként működünk, vagy ahogy mondani szoktam: poroltóval oltjuk az erdőtüzet. A mi rászorulóinknak sokszor már a puszta vegetálás fenntartása is nehézséget jelent, mert mit lehetett volna mondani például annak a pici odúban élő, egyedülálló anyának, aki betegen született fiát ápolta a nap 24 órájában, és éppen csak annyi támogatást kapott az államtól, ami arra volt elég, hogy ne haljanak éhen? Hozzájuk élelmiszert, pelenkát és tüzelőt kellett eljuttatnunk, a jó szó már csak ráadás volt. Az adományozók konkrét segítsége nélkül nem is tudom, hogyan vészelték volna át az idei telet! Vagy ott volt egy 3 gyermekes, albérletből kipakolt család szomorú esete: lakbértartozás miatt a lakástulajdonos minden előzetes felszólítás nélkül, egyik pillanatról a másikra az utcára dobta őket és kevéske megmaradt holmijukat. A tartozás az anya betegsége miatt keletkezett, a család jövedelmének nagy része elment a kezelésekre és a gyógyszerekre, vacsorára néha csak üres kenyér és tea jutott. A gyerekek sokat fáztak,  mert be kellett osztaniuk a fát, nem is szívesen emlékszem vissza a történtekre, rettenetesen felháborított és megviselt. A csoport segített, ameddig tudott, de a feladat  túlnőtt az erőnkön: a család végül kettészakadt.  Az apa hajléktalanszállóra került, az anyát a gyerekekkel együtt egy vidéki város anyaszállóján helyezték el, krízisszobában.

M.K.: – Hogyan, mikor jött létre a csoport és miket szoktatok gyűjteni?

Vizvári Jutka: - 2015 májusában szerveződtünk, most már több, mint 1100-an vagyunk. A tagok között adományozók és nélkülözők vegyesen vannak jelen. Menet közben Tóth Erzsébet, Szalontainé Sinka Ágnes, Varga Szilvia, Heller Ilona és Fülöp Melinda személyében sikerült olyan admintársakat találnom, akik szintén szívügyüknek tekintik a segítségnyújtást. Együtt gyorsabbak és hatékonyabbak vagyunk. Eleinte ruhát, cipőt, később, a megszaporodott felajánlásoknak köszönhetően és a növekvő igények miatt játékokat, konyhafelszerelési eszközöket, bútorokat, könyveket, dísztárgyakat gyűjtöttünk, gyakorlatilag mindent, ami még jó, használható állapotban volt.  Voltak rázós helyzetek, előfordult, hogy néhányan szemétlerakatnak használták a lakóházam tárolásra kijelölt helyiségeit. Nem kevés csatát kellett és kell vívnunk emiatt, de az ilyesmi benne van a pakliban: ahol emberek működnek együtt, ott mindig akad néhány ünneprontó. Mindazt, ami nekünk már fölösleg, küldjük tovább, a hasonló céllal létrejött tárnoki, martonvásári, törökbálinti csoportoknak, remekül összedolgozunk.  Az elmúlt hónapok tapasztalatai miatt most már tartós élelmiszereket is elfogadunk, mert bármilyen hihetetlen, ma, a 21. században, Magyarországon, nagyon sok családnál az alapvető élelmiszerek megvásárlása is komoly gondot jelent.

M.K. : - Kik, milyen családok érintettek?

Vizvári Jutka: - Az albérletben élő családok, az egy fizetésből élő családok, az elvált szülők és gyermekeik, az egy, vagy több fogyatékos gyermeket nevelő családok, átmeneti anyagi nehézségbe került családok, kisnyugdíjasok, néha önállóságra törekvő, vidéki, vagy volt intézetis fiatalok…  

M.K.: - Előfordul, hogy valaki semmibe veszi a csoport alapszabályait és pénzzé teszi a tőletek kapott holmikat?

Vizvári Jutka: - Sajnos igen, de ha rájövünk, ezt a csoportból való azonnali kizárás követi. Tudom, hogy rezsit, hitelek törlesztő részleteit, albérletet nem lehet használt tárgyakkal fizetni, de az alapelveinkből nem engedhetünk. A szélhámosokat pedig igyekszünk messze elkerülni. 

M.K. : - Apropó pénz: volt már rá példa, hogy valaki pénzt adományozott?

Vizvári Jutka: - Nagyon ritkán, de előfordult. Ilyenkor, a többnyire anonimitásban maradó adományozókkal együtt döntöttük el, kik azok, akiknél már nagyon súlyos a helyzet, kik között kell szétosztani a pénzt.  

M.K. : - Mit tennél a rászorulókért, ha egy szép napon nyernél a lottón?

Vizvári Jutka: - Nem hiszem, hogy nyernék, mert nem lottózom. Minden esetre sürgősen szereznék egy  külön tároló helyiséget az adományok számára, erre lenne most a legnagyobb szükség. Nálam már sokszor lépni sem lehet a sok holmitól és bizony a családtagjaim, bármilyen segítőkészek és megértőek, néha morognak emiatt.  Azt hiszem vennék egy jó közlekedés mellett fekvő, földművelésre alkalmas területet is. Egy szociális munkástól hallottam, hogy egy év az utcán, vagy embertelen körülmények között annyira veszi igénybe a szervezetet, annyit öregít,  mint tíz, normális körülmények kötött leélt év.  Azon a földterületen tehát fűthető konténerházakat állíttatnék fel úgy, hogy a házak előtt maradjon legalább egy zsebkendőnyi földterület, zöldségtermesztésre: azt hiszem, sokak élete megváltozna. Hogy mit tennék még? Még pompásabb ajándékokkal ösztönözném a gyerekeket arra, hogy részt vegyenek a nemrég meghirdetett rajzpályázatunkon, talán még felnőtteknek is szerveznénk pályázatokat, hogy aktiváljuk a kreativitásukat, mert meggyőződésem, hogy a művészetek gyógyító hatásúak. Segélyek szétosztása helyett tehát próbálnék konkrét lehetőségeket teremteni azoknak, akik talpra akarnak állni és újra akarják kezdeni az életüket, ó, bőven volna mire elkölteni azt a nyereményt!

M.K. : Csoportalapító adminként minek örülnél a legjobban?

Vizvári Jutka: - A  már említett tárolóhelyiségen kívül annak örülnék, ha még több tisztességes adományozó  csatlakozna hozzánk, illetve, ha még több nélkülöző merne megkeresni minket, akár priviben is, a diszkréció nálunk alapszabály. Talán az is hasznos lenne, ha a példánk ragadóssá válna és az ország különböző területein egyre több segítő csoport jönne létre: sok kicsi sokra megy. A legjobban persze én is annak örülnék, ha a kormány nemcsak beszélne róla, de valóban komolyan venné a keresztény etikát és minden magyar állampolgárnak biztosítaná az emberhez méltó életkörülményeket, az esélyegyenlőséget, ha figyelembe venné a nehéz sorsú családok és az egyedülálló szülők, az albérlők, a kisnyugdíjasok, a  megromlott egészségi állapotban és a fogyatékkal élők speciális helyzetét. Mert nemcsak a fiataloké és nemcsak a gazdagoké a jövő meg ez a gyönyörű ország! Jó volna, ha mindazok, akik rendelkeznek a változtatáshoz szükséges hatalommal, belátnák, hogy „az élet él és élni akar” és senkinek nincs joga másokat nyomorba taszítani, senki emberfiának nincs joga mások elől elállni a Napot.

(az interjú részt vesz a "HarmoNet írók a nőkért - 2019"  pályázatán, l . www.harmonet.hu/irokanokert )