2015 augusztusában, amikor az első menekülthullám megérkezik, elmesélem a Mester utcai török büfésnek, aki olyan baklavát árul, hogy annak képtelenség ellenállni, ezért a törzsvendége lettem, hogy a gyerekemmel együtt hamarosan végleg elhagyom az országot, mert nem bírok már egyetlen bevételből albérletet fizetni. Lakni, vagy enni, ez itt a kérdés, a kettő együtt nekem már nem megy és amióta  Magyarországon végérvényesen kialakult Európa egyik legkíméletlenebb, legalattomosabb osztálytársadalma, a státuszom : "egyedülálló anyuka" (nyálas, orrhangon ejtendő) tabu és ebből az édeskés moslékból elegem van, de tényleg.

- GDP-növelő gazdasági faktorként már úgysem igazán számítok, magyarázom Juszufnak, de hátha ott, ahol még van szociális háló, még nekem is lehet néhány jó dobásom, nem biztos, de hátha? Szóval hamarosan indulok - mondom a srácnak -  nem tudja, mi ez a menekülthullám? Neki, mint, muzulmánnak, mi a véleménye erről a cirkuszról, mi lesz itt?

A török srácnak fogalma sincs, mi lesz itt, ők sem értik ezt a dolgot, mondja, és ő is megy, a német rokonaihoz, mert nem jut itt ötről a hatra sehogy. 

2015 augusztusában a számba tömök két baklavát és elindulok, még egyszer, utoljára, elbúcsúzni kedvenc helyszíneimtől. Végig akarok rollerezni a Szent István  körúton és egy füst alatt megnézem magamnak azokat a menekülteket is, ennyi muzulmánt egy rakáson úgysem láttam eddig még soha.  

- Szerinted kinyírnak, ha a közelükbe megyek? -  kérdezem Juszufot. Elneveti magát:

- Miért, én kinyírtalak? Én is muzulmán vagyok. Ha nem adsz rá okot, miért nyírnának ki? De legyél azért óvatos. 

   A Mester utcában, az OTP közelében, veszek Erzsébet mámitól, a kis vigyori, kopaszodó, öreg cigányasszonytól  egy csokor kaprot. Ennél többel most nem tudom támogatni Erzsébet mámit, akinek alig van nyugdíja, a segélye sem túl sok, így hát, mit van, mit tenni, hajnalonként kioson a Nagybanira és beszerzi  az áruját. Összelopkodja, na. Erzsébet mámi  orrgazda, a jég hátán is megél, vagy mint a verebek az utcán. Ismerem a Nagybanit, mint a tenyeremet, tudom én, hogy mennek ott a dolgok, de nem kell nekem mindig mindenről tudni, nem igaz? Örülök, ha elkapom az utcán, néha egész jó áruja van, bagóért, néha szó szerint bagóval fizetek, cigizgetünk, kávézgatunk.  Erzsébet mámi a közeli pincelakásban egyedül neveli a három kisunokáját, őket még nem láttam, szégyellnek kiülni a nagyanyjuk mellé, vagy csak nincs bennük kurázsi? Az anyjuk, Erzsébet mámi lánya, eltűnt, valahol Bécsben strichel, mert prostituált. Erzsébet máminak vittem egyszer színes ceruzát, füzetet is, mert azt mondta, hogy az egyik lányunokája szépen rajzol, és tényleg, az ajándék ceruzákkal nekem is rajzolt egy lovat, külön lapra meg  Mikulást, "A ló a Mikulás bácsi táltos paripája", ezt üzente nekem a kislány, és én a meghatódottságtól, ha jól emlékszem, heves alkudozás után Erzsébet mámi összes szezonáruját, zöldséget is, gyümölcsöt is megvettem és otthon lefagyasztottam, ettük a szottyadt gyümölcsöt egy hétig.

     Egyik kezemben a rolleremmel, másik kezemben a kaporral felszállok a villamosra és elzötyögök a Nyugati térhez. Onnan akarok tovább suhanni a Margit - szigetre, de előbb el kell búcsúznom a pályaudvartól,  egyrészt mert sok emlék köt hozzá, szeretem, másrészt mert ott tekinthetők meg a migránsok, a sok muzulmán egy rakáson, ez most egy történelmi pillanat, az ilyet nem szabad kihagyni. 

   Kánikula és hisztérikus hangulat fogad, amikor leszállok a villamosról. A megállóban, egymástól szabályos távolságra, karjukat mellükön összefonva kigyúrt, kopasz pasik feszítenek, olyanok, mint a kopasz nyakú szárnyasok, égő kerubok. A kukák körül néhány ápolatlan hajléktalan szidja a lépcsőkön rezzenéstelen arccal ácsingózó muzulmánokat, mindegyik, mint figyelő vadállat, oly nyugodt.  "Ezek a mocskok, ezek fognak kitúrni minket az országból, kiáltoznak a hajléktalanok -  ezek fogják elenni előlünk a kolbászt, de mi keresztények vagyunk, és nem hagyjuk, nem hagyjuk!"

   Bent, a pályaudvar épületében, mélyen letüdőzöm a rozsdás vassínek keserédes illatát. A  csoportokban álldogáló, vagy a padokon ülő muzulmánok látványát nem találom túl érdekesnek. Egy csadoros asszonyon és ötéves forma kislányán akad meg a szemem: az asszony riadt, tanácstalan, a kislány kekszet rágcsál, magyar háztartási kekszet. Néhány lépésre tőlük leszerelt, magyar  zsoldos katona hangoskodik, a köréje gyűlteknek meséli, hogy  „ezek a mocsok muzulmánok a szeme láttára ölték meg a székely haverját, Kabulban!”Hangja elnyújtott sakálüvöltés. Félbe szakítom.

-  Miért kellett egyáltalán zsoldossá válnod? 

- Miért is, miért is, hogy hogy miért?! A jó fizetésért, a pénzért, azért! Hogy  legyen miből fizetni a rohadt lakáshitelt! -  üvölti -  Két kisfiam van!

És emiatt már rögtön be kell állni zsoldosnak és embert kell ölni, gondolom, de nyikkanni sem merek, mert félek, hogy Hős Izomagyú a végén még engem is kabulinak néz és egyetlen ökölcsapással leterít.

A pályaudvar épülete előtt a M. A. humanitárius szervezet ifjú munkatársai osztják fél literes flakonokban az ásványvizet. Én is  odaállok a kempingasztalukhoz, megszomjaztam, nem tudom eldönteni, hogy  a baklava kéri a vizet, vagy az árnyékban is 40 fok? A M. A. ifjú munkatársai felháborodottan tiltakoznak:

- Ez a víz a menekülteké, hogy tetszik ezt képzelni?!

Dühösen méregetik a bécsi barátnőmtől kapott, matyó virágos nyakláncomat, összesúgnak, náciznak, fasisztáznak a láttán, teszem magam, hogy nem hallom: hogy tetszik ezt képzelni?! A  nagy melegben cserbenhagy a képzelőerőm, nemhogy beszélni, már képzelődni,  köpni sincs kedvem, csak nyelem a szájpadlásomra ragadt, szivacsos állagú nyálam és elgurulok, mint a gyógyszerük.

"Veszek én majd magamnak vizet!", dohogok magamban és az aluljáróba vezető lépcsőn lefelé menet a rolleremmel véletlenül lesodrom egy fejkendős, falusi nénike papírtábláját, amin az áll, hogy kevés a nyugdíja, rezsire gyűjt, szánják meg a jóemberek néhány forinttal. Rákvörös a feje a melegtől, papír zsebkendővel törölgeti a keszkenője alól homlokára csorgó verítéket, az alamizsnagyűjtő műanyag tányérjában néhány fémpénz árválkodik. Dobok bele valamit én is és a kezébe nyomom a kaprot, amit még mindig a kezemben szorongatok, ráizzadt a tenyerem. Véreres szemmel hálálkodik.

- Maga nem szomjas? – szakítom félbe.

- Hogy az ördögbe ne lennék szomjas?! A gutaütés kerülget,  de elfelejtettem hozni magammal és nincs nálam elég pénz, nem tudok vizet venni.

- Miért nem kért azoktól a fiataloktól, ott fent?

- Kértem, de nem adnak ám, csak az izéknek, azoknak a menekülteknek. -  mondja minden fanyalgás nélkül, száraz, tényközlő hangon, mintha egy üres dobozból beszélne.

Megpördülök a sarkam körül, megemelem a rollerem, újra felcaplatok a lépcsőn és kihúzok a M. A. tábori asztalkája mellett feltornyozott rekeszekből egy flakon ásványvizet.

- Annak a rezsire kolduló, nyugdíjas néninek viszem – magyarázom szabadkozva, de határozottan. Ingerült hangzavar támad, érzem, ahogy az én agyvizem is kezd felforrni, de elejét veszem a vitának:

- Ugye egy humanitárius szervezet nem attól lesz híres, hogy kettős mércével méri a vizet:  idegeneknek ad, a saját, rászoruló honfitársait meg hagyja pípot kapni?!

               Azon a napon séta közben kicsit más szemmel nézem a világot, figyelmesebben, szigorúbban és egyszer csak belém sajdul, hogy amit látok, ez a rengeteg koldus a körúton, egy abnormálisan vezetett abnormálissá tett társadalom szegénységi bizonyítéka és hogy akár szomorú, akár nem, aki lecsúszott, vagy kiöregedett, aki már lent van, az innentől kezdve lent is marad és mindez a szemünk előtt zajlik. A  Jászai Mari térig több, mint tíz koldust számolok meg. Látom, befogadom  a koldusok látványát a szememmel, de amit látok, azt sem az eszemmel, sem a szívemmel elfogadni nem tudom, nem is akarom, mert 30 évvel ezelőtt, amikor még lelkesen hittünk a demokráciában és az összmagyarság még nem volt xenofób, egymással acsarkodó, fejetlen bandákra szétesett, lebutított csürhe, és mint a tavasszal megelevenedő faágakban, úgy pezsgett mindenkiben a tenni akarás, akkor nem erről volt szó!  Nem erről a szépre kozmetikázott, csillogó, nyálkás pókhálókkal bekerített máról, ami embertelen,  szívtelen, szürke, én ezt nem tudom elfogadni, én nem ebben nőttem fel!  Én vagyok, döbbenek rá, annak a kifutó modellekből álló, szétnyílt ollóra emlékeztető X generációnak egyik utolsó mohikánja, élő emlékezete, akinek még lehetett, még van összehasonlítási alapja, akinek még sikerült a végtelenbe futó, virtuális, galaktikus, rózsaszínködös, bosszúért, vagy igazságszolgáltatásért lihegő téboly előtt valami olyasmit megélnie, ami emberközeli volt, ami barakk ide, vagy oda, de vidám volt, kultúra volt, ami józan és élhető és megismerhető, emberléptékű és szerethető volt! A szemem előtt zajlott le ez az erőltetett, körzőkkel, vonalzókkal megtervezett, derékszögekbe tördelt életekre felhúzott rendszerépítés, és amíg mi libasorban, egyenként menetelünk ki a kortársi képből, a rendszer centiről, centire halad előre, csárdáslépésben, csárdás pofonokkal: kettőt balra, kettőt jobbra. A szemünk előtt nőttek ki a földből a haszon meg a tőke munkatáborainak csúcstechnológiás, óriásira puffasztott őrbódéi, ezek a városképbe ellentmondást nem tűrően belerondító, fröccsöntött Bábel-tornyok, kocka és téglalap alakú monstrumok. Rátarti, jéghideg fénnyel lobogó, sötét fároszok a Duna- parton, messzire hirdetik a messziről jött idegeneknek, hogy minden rendben, haladunk, nálunk is nőtt a GDP! (vastaps) 

 Itt zajlott minden a szemem előtt, gondolom, miért, hogy csak most ocsúdok? Bocsánat, mentegetem magam saját, számon kérő önmagam előtt, én jelesre vizsgáztam Bibóból, a magyar demokrácia atyjából, bocsánat, hogy fiatal voltam és vakon bíztam a nagyokban, a szakértőkben, az okosakban, a híresekben, a gazdagokban és a szépekben, éltem a csikóéveimet és gyanútlanul bámészkodtam az „itt a piros, hol a piros, itt a jövőd, hol a jövőd, itt az ígéret, ott a Semmi” játszmákat játszó szélhámosok pódiuma előtt, olyan jó játéknak, izgalmas kalandnak tűnt akkor az élet és mindaz, ami észrevétlenül, mint a tüdőnket belepő, tikkasztó por, titokban, titkosítva, íme ránk telepedett. 

Az utolsó koldust úgy hívják, mint engem:

-  Kinga -  mutatkozik be és én majd hanyatt esem a megdöbbenéstől, amikor az elnyűtt, de tiszta ruhákban kolduló, fiatal nő szájából bemutatkozásképpen a Jászai Mari tér közelében, a Magyar Nemzeti Táncegyüttest reklámozó hirdetőoszlop alól elhangzik a nevem. Jobban szemügyre veszem a druszám, azon kívül, hogy az arccsontja ugyanolyan széles, mint az enyém, legalább 10 évvel fiatalabb lehet nálam, bár a hajléktalanok korát nehéz megállapítani, lehet 20 évvel fiatalabb és semmiben sem hasonlít rám. Hátát az oszlopnak vetve ül, gyanakodva méreget, előtte, a járdán, üres, Burger King logóval díszített papírpohár. Gömbölyű, kemény, focilabdára emlékeztető pocakjában egy új, máris kárhozatra ítélt élet mocorog, hajléktalan druszám éppen "áldott" állapotban van.

Széttárom a karom a fiatal nő előtt:

- Sajnálom, nincs nálam több pénz, de mi lenne, ha segítenék koldulni, megengeded?

A fiatal nő elneveti magát, elölről hiányzik néhány foga.

"A fogatlanság a szegénység első, sokat ígérő velejárója", magyarázta örök optimista költő haverom, akinek a pályája a rendszerváltás idején szépen indult ugyan, de mert később, félig zsidóként, félig magyarként, ténykedése egyik irodalmi tábornak sem volt ínyére (az egyik érdekközösségnek nem volt elég kiválasztott, a másiknak nem volt elég árja?),  szegény költő haverom két szék között a földre került és lepusztult. Ezért lettünk haverok. " Jeruzsálem, te bűnös város! / Itt állok céda kapuid előtt / szamárháton fülsiketítő hozsannák/ nyivákoló dob pergésében. / Kufárok farizeusok és ti mind / akik ácsoljátok keserű keresztem/ Ma virágeső hull holnap véremet/ ugyanolyan örömmel isszátok!/ Jeruzsálem Jeruzsálem / inkább elszöknék / testvérem Júdás gyere hát ide! / Hadd sírjam ki magam széles válladon" (Juhász László: Shalom Jersalaim) Hatvan  évesen metszőfogak helyett már az ő szájában is csak fogíny villant, ha nevetett, "nem baj, ha már nem jut  pénz fogorvosra",  vigasztalt  a rágófogam elvesztése miatt, "a magyar népmesék táltos paripája is girhes és fogatlan, mielőtt a szárnyai kinőnek, a hiányzó rágófogak, nos, azok a  biztató jelek", magyarázta nevetve, röviddel azelőtt, hogy egykori pályatársaitól, tanítványaitól, minden "nagytól" megvetve és elfeledve, mint egy árokszélre dobott, korcs, beteg eb, meghalt. 

A Magyar Nemzeti Táncegyüttes plakátja alatt üldögélő terhes hajléktalan nő vállát vonogatva bámul,  kíváncsian mustrálgatja a rollerem.

- Ne hülyéskedj már, hogy jönne az ki, ha te is velem koldulnál?!

- Úgy jönne ki, ahogy, kijönne, na csinálj csak egy kis helyet! - mondom és fejemmel a rolleremre bökök: -Ha ki akarod próbálni, nyugodtan tehetsz vele néhány kört. Nem repül, de suhan.

Megrázza a fejét, nem akarja. Arrébb tolja a hátizsákját, sovány, csontos arcára kiül, hogy mit gondolhat rólam. "Láttam én már bolondokat, ha ez neki jó, elfér itt mellettem", ilyenek járhatnak a fejében. Ahogy múlnak a percek, lassan, de biztosan, ahogy a németek mondják, lassan, de biztosan, hozzászokunk az új helyzethez. Nekem is idő kell ahhoz, hogy tudatosítsam: lentről nézve mások, megváltoznak a perspektívák: az emberi alakok megnyúlnak,  mint El Greco, vagy Modigliani festményein. Nem tudsz a szemébe nézni, túl magasra kerül a feje annak, aki elhalad melletted és semmibe vesz és átnéz rajtad és  agyonhallgat és ezzel megöl. 

- Lehet tudni, hogy mi lesz? Fiú? Lány? –mutatok a druszám hasára és a kérdéstől a kettőnk közé ereszkedett, kínos csönd szégyenlősen megrebben.

- Kisfiú.

- És mi lesz a neve?

Megered a druszám nyelve, megáradt patakként, lelkesen árad belőle a szó:

- Csabikának fogják hívni, mint a székely királyfit, azt, amelyik álmában is a csillagok ösvényén sétál! A Tejút közepéről érkezik ez a kicsi fiú!

Kinga arcán szétárad az a csak  várandós nőkre jellemző, fénylő  mosoly, ami a szemükből, a nappal is táguló pupillákból, vagy a szivárványhártya rostjai közül árad a sötét világba és olyankor gyúl ki, ha a testükben formálódó életről beszélnek. Szeretettel simogatja a pocakját, mutatja, hogy a tenyere alatt milyen nagyokat rúg a királyfi, aki mintha máris sejtené, hogy nem lesz könnyű megvetnie a lábát ebben a pokollá átszabott földi Paradicsomban, mert ha az anyja nem tud neki állandó lakcímet szerezni, nyálkás polipkarjaival kinyúl érte, lecsap rá a Hivatal, ezt már tapasztalatból tudom én is.

-  Magyarországon nincs állandó lakcímmel nem rendelkező kiskorú! - harsogja majd a Gyámügy cserepes szája és ha nem figyelünk, hóna alá kapja az újszülött királyfikat és királylányokat, viszi őket messzire, meddő, tehetős nőkhöz, vagy külföldre, vagy ami még rosszabb, a pedofíliával meggyanúsított magyar gyermekotthonokba, viszi, viszi messzire,  egyenest a kerek erdők, labirintusok, lélekvesztők mélyére.   

A Magyar Nemzeti Táncegyüttes plakátja alatt ücsörgő drusza bizakodva tekint a jövő darálógépei elé: Lesz nekik helyük, mert a párja, aki alkoholista, szkizofrén apja elől szökött a fővárosba, Borsodból, ismer egy jóembert vidéken, az ő üresen álló, düledező vályogházában meghúzhatják majd magukat. Kitatarozzák, szereznek bele kályhát meg fát, télire, majd lesz valahogy, majd kialakul.

Amíg koldulunk, azt is megtudom, hogy a drusza a bátyja miatt került az utcára, jelzáloghitelt vett fel az a gonosz a kiskunhalasi kis házra, amiben a drusza az anyjával kettesben lakott, és mi lett a gonosz ügylet vége? Árverezés, meg az anyja szívinfarktusa, halál lett a vége, Kinga a temetés költségeit is alig bírta összekaparni.     

Amíg tereferélünk, elhalad előttünk egy javarészt fiatalokból álló, angolul és németül csivitelő turistacsoport. Először németül, utána angolul szólok rájuk, hogy ugyan adjanak már ennek a várandós asszonynak egy kis pénzt, kell neki kajára, kell a babának!  Hárító mozdulatokkal, elszántan rázzák a fejüket, mintha legalábbis ügynök lennék, aki devizahitelt, vagy valamilyen haszontalan terméket akarna a nyakukba sózni, de én makacs vagyok és hajthatatlan: - Nem igaz, hogy nincs egyetlen centjük sem, nem igaz, hogy ennyire szívtelenek és fösvények! kiáltok utánuk németül. Egy idősebb nő lemarad, a táskájába nyúl és anélkül, hogy a szemünkbe nézne, beletesz Kinga Burger Kinges papírpoharába két eurót és néhány forintot: Bitte! - mondja halkan.  

A drusza örül, lesz miből kimennie Vecsésre, savanyú káposztalevet akar venni, egy egész hordóval,  savanyúságban a vecsési svábok verhetetlenek, "kell a káposztalé  Csabikának, szünet nélkül azt kívánja a lelkem, ki látott még ilyet?! Meg a levest is, a meleg, főtt ételt is kívánja -  meséli Kinga, mert az a sok maradék pizza, amit az olasz éttermes ad neki a nap végén, az már olyan száraz, annyira unja, hogy alig bírja lenyelni."

 Fél óra alatt ketten majdnem 120 forintot és két eurót koldulunk össze. Lefelé hajlik a Nap, nincs már kedvem kisuhanni a Margit-szigetre, várnak otthon a tennivalók. Felállok, ropogtatom a derekam.

- Holnap visszajövök -  ígérem a druszának búcsúzásképpen -  Neked adom a bográcsomat, amit még Erdélyből hoztam magammal. 30 évvel ezelőtt vettem, Székelyföldön. Kicsit kopott, de még használható. Raktok egy tüzet ott, ahol senki nem látja, tanácsolom, mondjuk a híd alatt, a híd alatt, a Margit híd alatt, lálá,  összedobsz magatoknak egy kis lecsót, vagy krumplilevest, nem olyan nagy vásziszdász az, meglátod, a szabad ég alatt főzött ételnek van a legjobb íze!  

Átölel, meglapogatja a vállam.

- Áldjon meg a Jóisten! 

- Áld az, áld, miattam ne aggódj, te csak vigyázz magadra és Csaba királyfira! - mondom és ráállok a rollerre.- Akármi van, akármi lesz, nem veszítjük el az önbecsülésünket, ez a lényeg! 

 A villamoson ülve azon kapom magam, hogy lesunyt fejjel, lopva és szégyenkezve mustrálom a hirtelen szemmagasságba kerülő utasok arcát. Szerencsére senki nem viszonozza a tekintetemet, éppen a digitális állóképekre merevített, telefonokba zárt "mában" élnek. Bevillan, hogy az előbb, amikor a druszám  koldustársa voltam a  Magyar Nemzeti Táncegyüttest reklámozó óriásplakát alatt,  a rendszer haszonélvezői, az adakozók is úgy tettek, ahogy a korízlés megköveteli: egyik sem nézett a szemünkbe. Hiába, na. Tudni kell viselkedni. Tudni kell idejében elhatárolódni. Elvégre a tervező nagyágyúk sem szemlélik túl sokáig a földbe karmolt óriásgödröket, amelyekbe a Lego kockáikat beledobálják: így marad könnyű az álmuk. 

(A szöveg részt vesz a "HarmoNet írók a nőkért - 2019" pályázatán, l.  a www.harmonet.hu/irokanokert oldalt.)