"Porral oltja az erdőtüzet", adományokat gyűjt, szétoszt, szervez: a túlterhelt, vagy csak a többnyire kirakatban létező magyar szociális háló egyik láncszemét építgeti, többedmagával, alulról: végzi azt, amit az állami apparátusnak kellene. Nemrég az „Érd most”-ban is olvashattunk róla, egy gyerekeknek kiírt rajzpályázatuk ürügyén az Érd FM 101.3 mikrofonja előtt is beszélt magáról, admintársairól és az „Érd és környéke, rászorulók megsegítése” Facebook csoportról.
Vizvári Jutkával személyesen akkor találkoztam, amikor egyik albérletben élő barátnőm nőrokona szülés után a halálgyárként elhíresült Szent Imre kórházban meghalt (elvérzett) és a szintén albérletben élő apa egyedül maradt egy hároméves kislánnyal meg az újszülöttel. Megírtam az esetet Vizvári Jutkának, akit a közösségi oldalakon ismertem meg, 2015-ben: tetszettek határozott hozzászólásai, lendülete, tenni akarása. Már másnap felült a távolsági buszra, meglátogatta a tragédiától sújtott családot, majd alig egy héttel később átadta azt a rengeteg holmit, amit az "Érd és környéke, rászorulók megsegítése" Facebook csoport megrendült tagjai az özvegyen maradt apának és a kicsiknek összegyűjtöttek.
A csoportról, tapasztalatairól, a szegénységről alkotott véleményéről faggatom.
M.K. - Miért csinálod? Nem túl megterhelő ez számodra?
Vizvári Jutka: - Lelkileg sokszor megvisel, de bírnom kell, mert sok a tennivaló. Nyugdíjas vagyok, szerencsére elég jó körülmények között élek és kiegyensúlyozott család vesz körül. Szeretem hasznosan eltölteni a szabadidőmet, van értelme annak, amit csinálunk. Engem a szüleim arra tanítottak, hogy ha eszem, úgy egyek, hogy jusson másnak is: egyszerűen belém nevelték az ú.n. „szociális érzékenységet”. Én nem bírom ölbe tett kézzel nézni ezt a rengeteg nélkülöző, elszegényedett embert. A segítség sokszor csak akarat, szervezés és odafigyelés kérdése, ez a legkevesebb, amit mi, civilek megtehetünk. Használtam, de nem szeretem a civil szót, a háborúra emlékeztet és az egyre személytelenebbé váló hivatalnokokra, végrehajtókra, akik "csak parancsra teszik”, „csak érdekből teszik", "csak a munkájukat végzik”, ha üres frázisokkal traktálják, vagy szó szerint utcára dobják az „ügyfeleiket”.
M.K.: - Sokak szerint már az is nagy segítség, ha a rászorulók néhány jó szót kapnak.
Vizvári Jutka: - Az agyonhallgatás a pszichológiai hadviselés leghatékonyabb fegyvere, ezt ma már mindannyian tudjuk. Önértékelési zavarokhoz, depresszióhoz, a teljes reménytelenség állapotához, talán még öngyilkossághoz is vezethet, ha tartósan levegőnek nézik, vagy megvetik az embert, úgyhogy aláírom, igen, nagyon fontos lenne, ha újra oda tudnánk figyelni egymásra, ha felszínes fecserészések helyett valós problémákról tudnánk beszélgetni, nemcsak a monitorok mögül, hanem a való világban is. Az a tapasztalatom, hogy sokan eltitkolják, leplezik, ha bajba kerülnek, mert a szegénységről és egyáltalán, a gondjainkról nem illik beszélni. Ez olyan "negatív" lett. De hát emberek vagyunk! Az is borzasztó, hogy tabuként kezeljük a szegénységet és ami még tesz rá egy lapáttal, vannak, akik politikai vonalon akarnak jó pontokat gyűjteni és a regisztrált rászorulókat karrierteremtő lehetőségként, ürügyként használják. Embertelen, kétszínű, lelketlen időket élünk, ezért a legtöbb nélkülöző a hallgatással előzi meg a várható megalázásokat, támadásokat. Sokan szégyellik, ha nehéz anyagi helyzetbe kerültek. Pedig ma már nem minden esetben igaz a mondás, hogy "aki nem dolgozik, ne is egyék és megérdemli a sorsát!" Mert ma sokan hiába dolgoznak, sokszor még ennivalóra sem marad nekik: elviszi a fizetésüket valamilyen hitel, vagy a többnyire feketén bérelt lakás, vagy a gyógyszerek. A látható szegénység mellett van egy láthatatlan, de létező nélkülöző réteg is, melynek néma tagjairól alig tudunk valamit, mert szinte sehol nincsenek regisztrálva.
Az "Érd és környéke, rászorulók megsegítése" csoport elsősorban nem lelki segélyszolgálat, mi már egyfajta lélegeztető gépként működünk, vagy ahogy mondani szoktam: poroltóval oltjuk az erdőtüzet. A mi rászorulóinknak sokszor már a puszta vegetálás fenntartása is nehézséget jelent, mert mit lehetett volna mondani például annak a pici odúban élő, egyedülálló anyának, aki betegen született fiát ápolta a nap 24 órájában, és éppen csak annyi támogatást kapott az államtól, ami arra volt elég, hogy ne haljanak éhen? Hozzájuk élelmiszert, pelenkát és tüzelőt kellett eljuttatnunk, a jó szó már csak ráadás volt. Az adományozók konkrét segítsége nélkül nem is tudom, hogyan vészelték volna át az idei telet! Vagy ott volt egy 3 gyermekes, albérletből kipakolt család szomorú esete: lakbértartozás miatt a lakástulajdonos minden előzetes felszólítás nélkül, egyik pillanatról a másikra az utcára dobta őket és kevéske megmaradt holmijukat. A tartozás az anya betegsége miatt keletkezett, a család jövedelmének nagy része elment a kezelésekre és a gyógyszerekre, vacsorára néha csak üres kenyér és tea jutott. A gyerekek sokat fáztak, mert be kellett osztaniuk a fát, nem is szívesen emlékszem vissza a történtekre, rettenetesen felháborított és megviselt. A csoport segített, ameddig tudott, de a feladat túlnőtt az erőnkön: a család végül kettészakadt. Az apa hajléktalanszállóra került, az anyát a gyerekekkel együtt egy vidéki város anyaszállóján helyezték el, krízisszobában.
M.K.: – Hogyan, mikor jött létre a csoport és miket szoktatok gyűjteni?
Vizvári Jutka: - 2015 májusában szerveződtünk, most már több, mint 1100-an vagyunk. A tagok között adományozók és nélkülözők vegyesen vannak jelen. Menet közben Tóth Erzsébet, Szalontainé Sinka Ágnes, Varga Szilvia, Heller Ilona és Fülöp Melinda személyében sikerült olyan admintársakat találnom, akik szintén szívügyüknek tekintik a segítségnyújtást. Együtt gyorsabbak és hatékonyabbak vagyunk. Eleinte ruhát, cipőt, később, a megszaporodott felajánlásoknak köszönhetően és a növekvő igények miatt játékokat, konyhafelszerelési eszközöket, bútorokat, könyveket, dísztárgyakat gyűjtöttünk, gyakorlatilag mindent, ami még jó, használható állapotban volt. Voltak rázós helyzetek, előfordult, hogy néhányan szemétlerakatnak használták a lakóházam tárolásra kijelölt helyiségeit. Nem kevés csatát kellett és kell vívnunk emiatt, de az ilyesmi benne van a pakliban: ahol emberek működnek együtt, ott mindig akad néhány ünneprontó. Mindazt, ami nekünk már fölösleg, küldjük tovább, a hasonló céllal létrejött tárnoki, martonvásári, törökbálinti csoportoknak, remekül összedolgozunk. Az elmúlt hónapok tapasztalatai miatt most már tartós élelmiszereket is elfogadunk, mert bármilyen hihetetlen, ma, a 21. században, Magyarországon, nagyon sok családnál az alapvető élelmiszerek megvásárlása is komoly gondot jelent.
M.K. : - Kik, milyen családok érintettek?
Vizvári Jutka: - Az albérletben élő családok, az egy fizetésből élő családok, az elvált szülők és gyermekeik, az egy, vagy több fogyatékos gyermeket nevelő családok, átmeneti anyagi nehézségbe került családok, kisnyugdíjasok, néha önállóságra törekvő, vidéki, vagy volt intézetis fiatalok…
M.K.: - Előfordul, hogy valaki semmibe veszi a csoport alapszabályait és pénzzé teszi a tőletek kapott holmikat?
Vizvári Jutka: - Sajnos igen, de ha rájövünk, ezt a csoportból való azonnali kizárás követi. Tudom, hogy rezsit, hitelek törlesztő részleteit, albérletet nem lehet használt tárgyakkal fizetni, de az alapelveinkből nem engedhetünk. A szélhámosokat pedig igyekszünk messze elkerülni.
M.K. : - Apropó pénz: volt már rá példa, hogy valaki pénzt adományozott?
Vizvári Jutka: - Nagyon ritkán, de előfordult. Ilyenkor, a többnyire anonimitásban maradó adományozókkal együtt döntöttük el, kik azok, akiknél már nagyon súlyos a helyzet, kik között kell szétosztani a pénzt.
M.K. : - Mit tennél a rászorulókért, ha egy szép napon nyernél a lottón?
Vizvári Jutka: - Nem hiszem, hogy nyernék, mert nem lottózom. Minden esetre sürgősen szereznék egy külön tároló helyiséget az adományok számára, erre lenne most a legnagyobb szükség. Nálam már sokszor lépni sem lehet a sok holmitól és bizony a családtagjaim, bármilyen segítőkészek és megértőek, néha morognak emiatt. Azt hiszem vennék egy jó közlekedés mellett fekvő, földművelésre alkalmas területet is. Egy szociális munkástól hallottam, hogy egy év az utcán, vagy embertelen körülmények között annyira veszi igénybe a szervezetet, annyit öregít, mint tíz, normális körülmények kötött leélt év. Azon a földterületen tehát fűthető konténerházakat állíttatnék fel úgy, hogy a házak előtt maradjon legalább egy zsebkendőnyi földterület, zöldségtermesztésre: azt hiszem, sokak élete megváltozna. Hogy mit tennék még? Még pompásabb ajándékokkal ösztönözném a gyerekeket arra, hogy részt vegyenek a nemrég meghirdetett rajzpályázatunkon, talán még felnőtteknek is szerveznénk pályázatokat, hogy aktiváljuk a kreativitásukat, mert meggyőződésem, hogy a művészetek gyógyító hatásúak. Segélyek szétosztása helyett tehát próbálnék konkrét lehetőségeket teremteni azoknak, akik talpra akarnak állni és újra akarják kezdeni az életüket, ó, bőven volna mire elkölteni azt a nyereményt!
M.K. : Csoportalapító adminként minek örülnél a legjobban?
Vizvári Jutka: - A már említett tárolóhelyiségen kívül annak örülnék, ha még több tisztességes adományozó csatlakozna hozzánk, illetve, ha még több nélkülöző merne megkeresni minket, akár priviben is, a diszkréció nálunk alapszabály. Talán az is hasznos lenne, ha a példánk ragadóssá válna és az ország különböző területein egyre több segítő csoport jönne létre: sok kicsi sokra megy. A legjobban persze én is annak örülnék, ha a kormány nemcsak beszélne róla, de valóban komolyan venné a keresztény etikát és minden magyar állampolgárnak biztosítaná az emberhez méltó életkörülményeket, az esélyegyenlőséget, ha figyelembe venné a nehéz sorsú családok és az egyedülálló szülők, az albérlők, a kisnyugdíjasok, a megromlott egészségi állapotban és a fogyatékkal élők speciális helyzetét. Mert nemcsak a fiataloké és nemcsak a gazdagoké a jövő meg ez a gyönyörű ország! Jó volna, ha mindazok, akik rendelkeznek a változtatáshoz szükséges hatalommal, belátnák, hogy „az élet él és élni akar” és senkinek nincs joga másokat nyomorba taszítani, senki emberfiának nincs joga mások elől elállni a Napot.
(az interjú részt vesz a "HarmoNet írók a nőkért - 2019" pályázatán, l . www.harmonet.hu/irokanokert )
