Hundertwasser arról, hogy mit jelentett neki a Hitler Jugend és a Dávid Csillag
Hundertwasser festményei és épülettervei “tárgyi bizonyítékokként” támasztják alá azt az életfilozófiát, világlátást, amit már nagyon fiatalon kialakított. Nem törekedett újabbnál újabb ötletekre: egész életében ugyanazt mondta és képviselte, az idő előrehaladtával csak finomította lételméletének alapelveit. Magyarországon kevesen ismerik HW életről, művészetről szóló írásait. A magyarul most először olvasható szövegben HW szokatlanul őszintén ír a háborús évekről, zsidó származásáról és festővé válásáról.
--------------------
Egyéves voltam, amikor apám meghalt, valószínűleg vakbélgyulladás következtében. Csak fényképként él az emlékezetemben. Anyám ritkán mesélt, s ha mégis megtette, nem túl sok jót mondott róla. Valószínűleg mindenben erősebb volt nála, ezért minden az ő vállára nehezedett akkor is, amikor apám még életben volt. Apám a 20-as évek végén egyike volt a több százezer munkanélkülinek, anyám a Creditanstalt Bank alkalmazottjaként kereste meg azt a pénzt, amiből úgy-ahogy kijöttünk.
Először Bécs –Fünfhausban, a Johnstrasse önkormányzati lakásában laktunk, nem messze Schönbrunntól. A kastély császári pompáját és a kis lakást világok választották el egymástól. Szegénységben éltünk, és konyha helyett csak egy főzőfülkénk volt, ami anyámat szörnyen bosszantotta. Második lakásunk a Brunhildegasse közelében sem nyújtott sokkal több kényelmet.
Ki hitte volna, hogy ezek a szálláshelyek előkelőek voltak ahhoz képest, ami a rákövetkező években várt ránk. Miután 1938 Március 11-én hallottuk a rádióban Kurt Schischnigg szövetségi kancellár szavait – „Isten óvja Ausztriát” – anyám közölte velem, hogy nehéz idők elé nézünk. Hogy miért, azt majd később fogom megérteni, tette hozzá. Anyám zsidó volt. Az otthonunkban húztuk meg magunkat, amíg Hitler csapatai bevonultak az országba. Mikor újra az utcára merészkedtünk, mi is kitűztük a horogkeresztet, mert azok, akik nem ezt tették, gyanússá váltak és kitették magukat a zaklatás veszélyének. Egyszerű, primitív védekezés volt ez: egy gombostű az ingen vagy a galléron elég volt ahhoz, hogy az embert békén hagyják. Egyikünk sem volt hős. Csak két lehetőség között választhattunk: dulakodás, monokli a szemre, vérző orr – vagy a megfordított horogkereszt. Mi az utóbbi mellett döntöttünk.
Ez persze semmit sem változtatott a tényen, hogy néhány hónappal később el kellett hagynunk az otthonunkat. Leopoldstadtot zsidó gettóvá nyilvánították és kiutaltak nekünk egy lakást. De csak néhány óráig lakhattunk benne. Mert miközben anyám a bútorok, az edények és a ruhák kipakolásával foglalatoskodott, egy antiszemita a bejárati ajtónkra felmázolta a ”Grünspan” szót. Herschel Grünspan, lengyel zsidó, akinek a szüleit deportálták a nácik, röviddel azelőtt merényletet követett el Párizsban, Ernst von Rath, német követségi tanácsos ellen, mire a nácik az ú.n. birodalmi kristályéjszaka progrommal álltak bosszút a zsidókon. Most „Grünspannak” neveztek minket.
Amikor a leopolstadti házmester azt követelte anyámtól, hogy távolítsa el a „Grünspan” – mázolmányt, a saját költségén, anyám annyira feldühödött, hogy úgy döntött: azonnal elhagyja a lakást. Én éppen akkor érkeztem haza egy rolleres kiruccanásomról és nagyon meglepődtem az előttünk álló újbóli költözés hírén. Ezúttal az Obere Donaustrassen álló lakásban kötöttünk ki, amiben a nagyanyám és Ida nénikém laktak. Az egész háborút a lakás egyik apró szobájában vészeltük át.
Félzsidó voltam és a Hitler-Jugend tagja. És ez egyáltalán nem volt olyan paradox, mint amilyennek ma hangzik. Szükséges volt a túléléshez. Amikor a zaklatások kezdtek elviselhetetlenné válni, 1942-ben hallottunk először a munkatáborokba történő deportálásokról. A zsidóknak kötelező volt Sarahnak és Izraelnek nevezniük magukat – a rokonaimnak viszont az az ötlete támadt, hogy a család védelme érdekében csatlakozzam a HJ-hez, amit én meg is tettem. Valahányszor szükségesnek bizonyult, viseltem a horogkeresztet, egy karszalagot és a HJ sapkát.
Hajnali kettő körül gyakran jelentek meg egyenruhás SS katonák nálunk. Ráfeküdtek a csengőre, követelték, hogy minden zsidó hagyja el a lakást; egy óra múlva értünk jönnek. Valahányszor éjszaka megszólalt a csengő, villámgyorsan kitűztem a svasztikát, felvettem a karszalagot meg a sapkát és kinyitottam az ijesztő SS katonáknak az ajtót. Megmutattam nekik a dobozt, amiben apám hősi kitüntetéseit és nagybátyám Első Világháborúban szerzett Vaskeresztjét tartottuk. Meglepő módon ettől valahogy meghatódtak és egy ideig megint békén hagytak minket. Néhány hónappal később megismétlődött a procedúra: erőszakos csengetés, egyenruhás SS katonák, apa világháborús kitüntetései, a férfiak távozása. Ily módon sikerült egy évvel elhalasztanom nagyanyám és nagynéném deportálását.
Harmadik alkalommal nem SS katonák, hanem zsidó kollaboránsok érkeztek, akik a saját túlélésük reményében szállították el a többi zsidót. Ezúttal a nagyanyámat és a nagynénémet is elhurcolták. Mind a kettő koncentrációs táborban halt meg. Ugyanúgy, ahogy több, mint nyolcvan rokonom, nagybácsik, nagynénik unokahúgok, unokaöccsök, unokafivérek és unokanővérek – anyám egyszer listát készített róluk – ők mind a náci rezsim áldozataivá váltak. A nagynéném, Gisela, Berlinben és a lánya, anyám meg én maradtunk az egykor kiterjedt, népes család egyedüli túlélői. Túlélésünket annak a ténynek köszönhettük, hogy első körben csak a „teljes” zsidókat deportálták. Én védve voltam, mert félzsidó voltam és anyám, a „teljes” zsidó, védve volt, mert volt egy félzsidó gyereke. A félzsidó meg tudta védeni a teljes zsidót.
A helyzet perverziója csak később tudatosult bennem. Amíg anyám a Dávid – csillaggal vásárolni ment, én horogkereszttel bóklásztam a környéken. Amikor a normál állapot perverzióvá válik, a perverz lesz a normális. Ismertem zsidókat, akik azon a véleményem voltak, hogy Hitler nem fogja bántani őket, ha harcolnak érte, ha keményen dolgoznak neki. Sok „nem-ária” vélekedett így: ez a Hitler derék ember, csak azt akarja, hogy dolgozzunk neki. Emlékszem a szomszédunkban lakó Blau családra, az Obere Donaustraßen, akik ezt ismételgették: a Hitler nem akar nekünk semmi rosszat, csak azt akarja, hogy becsületesek és őszinték legyünk. Jó németeknek érezték magukat és képtelenek voltak megérteni, hogy valaki vallási, rasszista vagy egyéb okok miatt elutasítja őket. Olyan zsidó is akadt, aki egyetértett a náci jelszóval, miszerint a zsidók hibáztathatók mindenért. Még anyám is azt mondta, hogy a lengyel zsidók okolhatók az antiszemitizmus miatt.
Amikor a nagyanyámat és a nagynénémet elvitték, úgy gondoltuk, hogy ők is „csak” munkatáborba kerültek. Keringtek ugyan rémhírek, amik sokkal rosszabbat állítottak, de senki nem hitte el, hogy egy rezsim képes a saját országa lakosait meggyilkolni. Belekapaszkodtunk a reménybe, hogy a rémhírekből semmi nem igaz. Egészen a végéig nem hittünk a legrosszabban.
A HJ-nél nem tudták, hogy ez a rövidítés az én esetemben nem csak Hitler-Jugendet jelent, hanem azt is, hogy félzsidó. (Halb Jude). Ennél a szervezetnél ez, csodával határos módon, soha nem derült ki, ebben apám ária neve, a Stowasser természetesen sokat segített. MI, a HJ tagjai, rendszeresen találkoztunk, Hitler-dalokat énekeltünk, masíroztunk a Práterben, sőt, egyszer katonai támadást is szimuláltak nekünk. Amikor a háború utolsó napjaiban fegyvernemet kellett választanunk, én a rádiózás mellett döntöttem, mert az tűnt a legkevésbé veszélyesnek. Miután letettem a rádiós vizsgát, csengettek az ajtónknál és néhány Hitlerjugend-es társam azt akarta, hogy kövessem őket a háborúba. Időközben az oroszok már elérték Burgenland határát. Egy őrületrohamnak engedelmeskedve, amiről később kiderült, hogy bölcs tett volt, elmagyaráztam a társaimnak, hogy nem tarthatok velük, mert félzsidó vagyok. A HJ társak sokkolt állapotban távoztak, anélkül, hogy a háborús zűrzavarban jelenteni tudták volna az esetet. „Beismerő vallomásom”, hogy félzsidó vagyok, megmentette az életemet. Amikor már Bécsben is lövöldöztek, végignéztem, ahogy a házunk ajtaja előtt egy csapat velem egyidős HJ –s társam, 15, 16 éves fiúk, vállukon páncélvetővel elmasíroznak a Szent István katedrális irányába. Egyikük sem tért vissza élve.
Első iskolám 1935-ben a röviddel azelőtt megalapított, liberális oktatási módszereiről híres Montessori iskola volt. Minden gyerek azt csinálhatta, amit akart, én azonnal festeni kezdtem, ezért a bizonyítványomba bekerült, hogy „kivételes szín-és formaérzékkel” rendelkezem. Ezzel szemben egy év eltelte után sem tudtam hármat a hárommal összeadni. Ez és a tény, hogy a Montessori iskola túl sokba került, arra ösztökélte anyámat, hogy egy állami népiskolába küldjön. A reáliskolát, ahova ezután jártam, öt év után „rasszista okok miatt” el kellett hagynom, így beiratkoztam egy kereskedelmi iskolába. Az érettségit a háború után, utólag szereztem meg.
Még a Schuschnigg korszakban anyám, „a biztonság kedvéért”, megkereszteltetett. A 15. kerület egyik katolikus templomában láttam azt a Madonna képet, ami felébresztette bennem a vágyat, hogy én is festő legyek. A döntésemre azok a színes virágok is nagy hatással voltak, amiket a Wienerwaldban szedtem, hogy később egy könyv lapjai közé préselhessem őket. Sokat beszélgettünk arról, hogyan lehetne megakadályozni a színek kifakulását. Ekkor azt mondtam magamnak: ha préselés helyett megfested őket, a színek változatlanok maradnak. Egy másik impulzust a bélyeggyűjteményemtől kaptam. Szerettem volna, ha egy napon én is képessé válok arra, hogy ilyen szép, kicsi képeket fessek. 1943-ban az első rajzaimat már tudatosan készítettem.
Gyakran órákon át ácsorogtam egy képkereteket áruló bolt kirakata előtt, a Wallensteinstraßen és lelkesen bámultam a kirakott akvarelleket. Minden folt, minden vonal lenyűgözött. Ezek a képek természetesen átlagos, rendes, derék, a kornak megfelelő alkotások voltak. Első akvarelljeimet én is ebben, a Hitler-képeslapokra emlékeztető stílusban festettem meg és mindig nagyon boldog voltam, ha valami azonosíthatót és felismerhetőt sikerült rajzolnom. Virágok, tájak, házak és csendéletek voltak a kedvenc motívumaim.
Egy kis bőröndben, amit mindenhová magammal cipeltem, óvatosan összetekert akvarell lapult, hogy ha a helyzet úgy hozná, bizonyítani tudjam: festő vagyok.
A Duna-csatornát is többször megfestettem, sőt rendszeresen át is úsztam, főként azért, hogy magamnak bizonyítsak. Úszó túráim egyike, röviddel a háború befejezése után, valószínűleg egy apró, elfertőződött bőrsérülés miatt, paratífuszos megbetegedéshez vezetett. Nemsokára annyira legyengültem, hogy lépni sem tudtam. Még ma is előttem van, ahogy deszkára fektetve két férfi cipel Bécs szétbombázott utcáin, az Irgalmas Testvérek Prater Strassen álló kórháza felé. 48 kilósan úgy néztem ki mint azok, akik Auschwitzből tértek haza és közel éreztem magamhoz a halált. Túléltem a háborút – és most, amikor mindennek vége, meg kell halnom, gondoltam. De legyőztem a betegséget. Alig erősödtem meg egy kicsit, folytattam a festést. Lefestettem a betegszobámban álló vázát, az asztalon a teáskannát és az ablakon át elém táruló látványt. Elkészítettem anyám portréját is, aki naponta meglátogatott.
Egy évvel később, mivel egész Bécs éhezett, a Schwanenstadt közelében fekvő Wulfingba küldtek, termény betakarításra. Kaptam ételt és keményen dolgoztam. Úgy éreztem magam, mint a Paradicsomban és életemben először, a mezőkön éltem meg tudatosan a természet színeit. Itt ért meg bennem az elhatározás, hogy realisztikus, kordivatnak hódoló művész helyett inkább szabadúszó festő leszek. Csak sokkal később ismertem meg a moderneket – Picassot, Kleet, Schielet, Klimtet. Aki a náci korszakban nőtt fel, az akkoriban a létezésükről sem tudott.
1949-től kezdve szünet nélkül úton voltam. Valami egyre hajtott, Toszkánába, Párizsba. Autóstoppal utaztam. Egyik ilyen utamon, 1953-ban, egy orosz férfi vett fel a szolgálati kocsijába és megpróbált KGB ügynöknek beszervezni. 150 Schillinget adott és megkért, hogy szerezzek neki térképeket Bécsről és Párizsról. Azt válaszoltam neki, hogy a „Freytag und Berndt”-nél, a Kohlmarkton, bárki könnyen hozzájuthat ezekhez a térképekhez. A kéréssel nyilvánvalóan csak ellenőrizni akarta, mennyire vagyok sérült, alkalmas vagyok-e a kémkedésre. Alkalmatlannak bizonyultam. De a 150 Schillinget, amit adott, megtartottam.
Mint a maguk idején a nácik, most hetente egyszer az oroszok feküdtek rá a csengőnkre, hajnali kettő, három körül. Szegény anyámnak megint le kellett győznie a szörnyű rettegést. Én csak 1955-ben merészkedtem ismét haza, miután aláírták az Államszerződést és az oroszok elhagyták Bécset.
Kétségtelen, hogy az az út, amit művészként választottam, szorosan összefügg a helyzettel, amiben felnőttem. Fiatalon – apátlanként és félzsidóként – kétszeresen is kívülálló voltam és ennek természetesen az volt a következménye, hogy sokat töprengtem, gondolkodtam. Magányos farkassá váltam, a magam útját jártam és küzdöttem bizonyos ügyekért, amiket fontosnak tartottam. Gyerekkoromban nem volt alkalmam rá, hogy egyetlen egy csoporthoz tartozónak érezhessem magam – így maradtam magányos harcos.
Anyám 1972-ben halt meg. Néhány sikeremet még megérhette, még megnézhette a „Hundertwasser Regentag” című filmet is, amit Peter Schamoni forgatott rólam. Nagyon büszke volt rám. Mint bármelyik átlagos mozinéző, ő is beállt az Uránia előtt kígyózó sorba, hogy jegyet vehessen – ezt rendkívül meghatónak találtam.
Az én generációm fiatal korában nem tapasztalhatott meg mást, csak a háborút, mi nem ismertük a békét. A napi rémület magától értetődőnek tűnt, a hétköznapok számunkra nem is telhettek volna másként, ilyen volt, ez volt az élet. Teljesen normálisnak tűnt, hogy naponta meghal valaki. 10-14 éves koromig a háborús történések olyan egyértelműek voltak számomra, mint egy mai fiatalnak az autó és a villamos.
Ma már mindenki tudja, hogy Hitler egy tébolyodott ördög volt, de nem hiszem, hogy akkoriban képes lettem volna megkülönböztetni a helyest a helytelentől, az igazságost az igazságtalantól. Rendkívülinek tartottam ugyan a háborút, de nem helytelennek. Sok kortársam manapság olyan dolgokat állít a háborús élményeiről, amik nem lehetnek igazak. Aki akkor 10, 12 éves volt és azt állítja, hogy felismerte Hitler és rezsimjének az embertelenségét, az hazudik.
Nekem, ahogy a többi kis srácnak is, imponált a német Wehrmacht. Érdeklődve figyeltem a határok alakulását, amiket színes gombostűkkel jelöltem ki, mindkét irányban – először az előrevonulás, később a visszavonulás útjait. Mindaz, ami akkor történt, egy kamasz fiú számára nagy kalandnak, rabló-pandúr játéknak tűnt.
A lelkem mélyén viszont éreztem, hogy egyszer majd más idők jönnek. Mert amikor az egyik barátom ( Leopoldnak hívták és a házunkban lakott, az Oberen Donaustrassen) egyszer azt állította, hogy az egyes ember csak játéklabda a hatalmasok kezében, ellentmondtam neki.
Be fogom bizonyítani neked, mondtam, hogy az ember egyedül is képes hatékony csatasort alkotni.
A magam 13 évével, sziklaszilárdan meg voltam győződve arról, hogy egy napon tevőlegesen is változtathatok, megmozgathatok valamit.”
(fordította: Kobrás Balázs)
In.: Hundertwasser, Schöne Wege, Gedanken über Kunst und Leben, Schriften 1943-1999, Langen Müller Verlag, 2004
